(Élet a pasin túl) Lépések egy stresszmentesebb élethez

 Tíz óra magasságában tértem magamhoz. Persze nem önszántamból. Valaki belém vágta a könyökét! Azt hsizem, ez abszolút nem hiányzott. Már hozzá szoktam, hogy egyedül alszom és enyém az egész ágy. Most ugyan osztoznom kellett, de nem gondoltam volna, hogy “agyon leszek verve”. A másik, amiért nem tudtam aludni, az a görcs volt, ami a lábamba állt! Az volt a gynum, hogy abban a négy órában, amennyit sikerült aludnom, meg se moccantam. Ez két dolognak voltbetudhato: Ad1: hulla fáradt votam mindennemű mozgáshoz!  Ad2: Negyven centi szabad felületen igencsak nehézkes forgolódni! 

Csak feküdtem az oldalamon, próbáltam kinyújtani zsibbadt lábamat a legkevesebb hangot kiadva. A rekamén eléggé nyikorgott, bár így utólag belegondolva…arra sem ébredt fel, hogy leestem mellőle az ágyból és a székbe kapszkodtam meg, hogy valahogy megakadályozzam a földetérést. Erre mitcsinál? Átfordul a ásik oldalára! 🙂 Az a gyanum, hogy arra sem ébredt volna fel, ha egy rezesbanda masírozik el az ablak alatt! Csak feküdten, félkönyékre támaszkodva és néztem őt. Még mindig nem éreztem magam zavarban. Bár miért is kellet volna? Már magam sem tudom. Hosszú, göndör haja szétterült a párnán, az arca kisimult volt. Ujjaimmal gyengéden végigsimítottam a haját. Erősszálú haj volt, mégis puha. Nem tudtam eldönteni, hogy milyen színű. Még a beszűrődő napfényben is olyan sötétbarnának tűnt, hogy az már inkább feketének hatott. rany és kék fény vegyült bele, s a gyűrűk az ujjam köré csavarodtak. Mélyet sóhajtottam. Igen, megtettem. És semmit sem bántam. Nem voltak kétségeim, nem voltam zavarban. Egyenlőre még nem féltem a találkozástól. Bát ahogy elnéztem, az még váratott magára. Nagyon mélyen aludt. 

Megint attól féltem, hogy esetleg összekeverem a bennem lévő érzést a szerelemmel. De ezt nem lehet annak nevezni. Kerestem a megfelelő szavakat, és talán azt mondanám rá, hogy hála. Igen, hála. Hálát éreztem, mert segített tovább lépni. Elvágta az utolsó szálakat, melyek Gáborhoz fűztek. De ezt sosem vallanám be neki. Nem értené. Néha magam sem értem. Ilyen egyszerű volna? Az emlékek, hiába volt az utolsó együttlétünk csalódás, mégis hozzé kötöttek. De ez az új együttlét valóban felszabadított.Ismét belesimítottam a hajába és halkan csak ennyit motyogtam:

  -Köszönöm, hogy segítettél.

 Tele voltam élettel és energiával, hiába aludtam csupán négy órát. Óvatosan kimásztam az ágyból, és felálltam…volna. Valamit nagyon elszúrhattam, ugyanis megrogyott a térdem. Fájt minden tagom, néhol az izomláztól, másrészt a csontfájdalom, amit nyomás hatására éreztem. Sziszegve kibotorkáltam a mellékhelységbe. A leülésnél is elszúrtam valamit, mert ismét felszisszentem.

Körülbelül úgy éreztem magam, mint aki végig harcolta az éjszakát.Remegett a lábam, fájt a karom, fájtak a combcsontjaim, de mikor belenéztem a tükörbe, akkor szembesültem a ténnyel, hogy valami elképesztően hülyén vigyorgok! 

Dél körül másztam ki végleg az ágyból, addig próbáltam még lustálkodni, de nem ment. Vagy meglökött, mikor fordult egyet, vagy ismét vészesen az ágy szélére kerültem. De nem tudtam mit csináljak magammal. Akkor könnyebbültem meg, mikor a fürdőben valaki zuhanyozni kezdett. Kicsit még vártam, majd ismét kimentem a konyhába. Benéztem mAriann szobájába. Senki sem aludt. Akkor Andi nyílván elemnt már, és Mariann volt a zuhany alatt. Elkezdtem eltakarítania  romokat, ami a buli után maradt. Mosogattam, főleg! Mariann kinézett a fürdőszoba ajtó mögül. Csak törülköző volt rajta.

-Jóreggelt – köszöntem.

-Szia – biccentett, majd halkabbra fogta a hangját.-Miki?

-Alszik-feleltem.

-Na? – mosoly ült az arcán, de a hangját még ennél is halkabbra fogta. Oda kellett mennem hozzá a fürdőbe, hogy értsem. Visszakérdeztem rá, hogy mit mondott. – Na? Mi volt?

Lehet, hogy kicsit elpirultam, de a vigyor mindenesetre még szélesebb lett az arcomon. -Hát…megtörtént.

Kék szemei persze elkerekedtek, mint aki nem hisz a fülének, majd egy lépét tett hátra. Még mindig furcsán nézett. – Na ne.

Erre most mit lehet mondani? Na de?  Vagy mit?

-Jó volt? í- bólintottam. – De ufye védekeztetek? – újabb bólintást. Végülis jól eltársalogtunk.Többet nem is kérdezett. Rendet raktunk, lefürödtem, visszavettem a köntösömet.

 -Nem kellene már felébreszeni? – kérdezte Mariann.

-Ébreszd fel, ha akarod, nekem kedvese az életem – mondtam vigyorogva. – amúgy már próbáltam. Nem sok sikerrel. Szerintem arra sem kelne fel, ha egy rezesbanda masírozna el az ágy mellett.

-Érthető. Végülis már nagyon rég nem aludta ki magát – aztán az ajtó felé fordult és feljebb emelte a hangkát – De ez nem jogosítja fel arra, hogy átaludja az egész napot! Miklós! -kopogtatott az ajtón. – Miklós! Keljen fel! 

-Szerintem ez eleve elvetélt öltel – csóváltam a fejem.

Végülis Mariann órára ment és én is. Mikire rázártam a bejárati ajtót, senki se be, se ki! Protokoll órám volt az utolsó, gondoltam arra azért be kellene menni. Edit írt üzenetet, hogy mire megyek be. Protokollt írtam. A büfénél találkoztam a csajokkal. Lilu vigyorgott rám és én sem tudtam mást csinálni.

 -Hol voltál egész nap? – kérdezte. Bár egyértelmű volt.

-Aludtam.-vigyorogtam. – Nemrég másztam ki az ágyból. – egyre szélesedő vigyor. -Edit is írt egy üzenetet, hogy hol vagyok. De csak most kaptam meg, mikor bekapcsoltam a telefonomat. 

 -Ja, mondta, hogy hívni is próbált, de ki voltál kapcsolva. Mondtam neki, lehet, hogy most rugdalod ki a pasit az ágyadból. 

Én csak mosolyogtam, teljesen egyértelmű volt, hogy jól látta a helyzetet. Óra után visszabaktattam az apartmanba, néma csend volt mikor beléptem. A szobába érve Miki felemelte a fejét.

-Csak nem órán voltál?

-De, gondoltam hogylak aludni. Inkább bementem. Mariann is hamrosan jön.

Kicsi zavar volt köztünk, legalábbis bennem. Nem tudtam hogyan kellene viselkednünk, de mintha mi sem történt volna. Senki sem kezdeményezett beszélgetést a tegnap estéről. Ezt felesleges is lett volna megbeszélnünk. Megtörtént és kész. Jó volt, ennyi volt megérva. Többet úgy sem találkozunk, vagy legalábbis nem egyhamar.

Estig maradt, Mariann még marasztalni próbálta, én kicsit segítettem, de szívből nem akartam igazán, hogy maradjon még egy éjszakát. Így volt jó. Ne fűzzük tovább. Szeretnék csak arra a jóra, arra a felszabító sexre gondolni. Semmi mást nem akarok hozzá fűzni (érzelmet, beszélgetést, zavart)! Jani éjfélg maradt, majd ő is lépett. Mikor már csak ketten voltunk, Mariann behívott a szobájába. Ott ült az ágyon, popcorn a kezében. Intett, hogy üljek le. Sejtettem mi fog következni és nem is rosszul.

 -Mesélj.

 -Mégis mit?

  -Most, hogy már Jani is elment nyugodtan kitálalhatsz. Ki kezdeményezett. kindent tudni akarok – vigyorgott. Én pedig belekezdtem.      

 Nehezen indult a hét! Még az sem tudott feldobni, hogy bulizni megyünk este! Nehezen másztam ki az ágyból, úgy vonszoltam be magam első órára, aztán persze másodikra is 🙂 Lyukasórában  kicsit magamhoz tértem. Rendet raktam az apartmanban, sikáltam, söpörtem, felmostam, elmosogattam. Bár belegondoltam, hogy talán hiába való a gürizésem, mert a vendégek, úgy sem veszik figyelembe. Mariann-nal a TESCO előtt találkoztunk és bevásároltunk. Velünk volt Andi, Mariann csoporttársnője is. Végigjártuk a sorokat, én alkohol gyanánt egy üveg Merlot vettem. Mariannék feltankoltak, volt ott Martini, Curacao, sör, vodka…stb. El lehet képzelni. Ráadásul belegondotam, még a vendégek is hozni fognak valamit…pff! Taxival kellett visszamennünk az apartmanbam mert még hárman sem bírtuk volna el azt a rengeteg dolgot, amit vettünk. Andival neki álltunk krumplit pucolni. Gondoltam házi sültkrumplit adunk a vendégeknek. Éppen neki álltam sütni, mikor Mariann kijött telefonnal a fülén. Veszettül gesztikulált a kezével.

 -De mi az, hogy nem találsz ide ki? A haverod nem tud egy buszra felrakni? Oké, oké. – felénk fordult. – Csajok, ki tudna valamelyikőtök menni Miki elé a plázához?

A sülő krumplira pillantottam, majd Mariannra. krumpli, Mariann, Andi…aztán sóhaj. 

  -Ha Andi elkísér, akkor én kimegyek. Egyedül nem szeretek keresztül menni a Csitáry ligeten ilyenkor.

Andi persze bólintott. Azután Mariannra néztünk.

  -Addig készülj el. 

Ő nem mehetett ki Miki elé, mivel ő a háziasszony, neki kell fogadnia  a vendégeket. Nekem a krumplit kellett volna sütnöm, de mivel hármunk közül csak Andi volt aki még ne találkozott a fővárosból érkező sráccal, hagytam a francba a kaját 🙂 Bár más belépőt terveztem. Egyedül a ruhámat éreztem megfelelőnek, hogy így lásson meg először, a hajam még mindig két fonott copfban volt. Kicsit talán zilált is lehettem. De hát mindegy. Már egy hete erősítem magamban, hogy: “Elfogadok bármit is szánjanak nekem az égiek. Majd amit a gép dob!”  Kabátot vettünk, majd irány  a  pláza. Útközben beszélgettünk. Minél közelebb értünk a plázához, annál jobban dobogott a szívem. Igazából nem tudtam magyarázatot adni rá. Talán izgultam. Igazából itt fog eldőlni, hogy próbálkozom e nála vagy nem. KIlencre mondta, hogy odaér. Mi öt perccel korábban estünk be, úgyhogy némi ücsörgés után(nem bírtam nyugton ülni!) elindultunk, mondván, teszünk egy kört, hátha belefutunk. Ez össze is jött, bejött a középső bejáratnál. Nem volt nehéz felismerni. A heves szívdobogásom elmúlt, már csak mosolyogni tudtam. Nem, nem azért mert nem tetszett. Kimondottan tetszett, s eldöntöttem, innen már az égiek kezébe teszem az irányítást. A döntésem megszületett! 

Nagy nehezen észrevett, persze miután utána kiáltottam a nevét 🙂 Kicsit bizonytalannak tűnt, de talán a barátságos mosolyunk meggyőzte, hogy tisztességes szándékkal közeledünk. Andi bemutatkozott, majd én is kaptam két puszit. Aztán fogtunk Mikit és elindultunk vissza az apartmanba. 

Maraiann csodák csodájára már megfürdött és átöltözött. Éppen Janival sörözött mikor beestünk. És láss csodát…folytatta a krumpli sütést! Lesz kaja! A vendégek szép lassan megérkeztek, Mariann már készítette Martinis-multivitaminos-narancsos-citromos koktélját. Én gyorsan elslisszantam fürdeni, nehogy már rám

kelljen várni.Átöltöztem, sminkeltem, csak a hajammal nem tudtam, hogy mit csináljak.Végül Andi javaslatára összefogtam egy csattal. Gondoltam, a diszkóban úgyis ki fogom bontani. Amint beléptem Mariann szobájába, a kezembe nyomott egy pohár koktélt, amivel egyetlen baj van…az ember nem érzi az elején, hogy mennyit szabadna meginni belőle. Nem érzi az alkoholt, csak a végén.Ott ácsorogtam az ajtófélfának dőlve, körülöttem mindenki beszélgetett. Miki az ablaknál állt Mariann-nal. Kezében sörös üveg, a tekintete pedig lefelé irányult. Na vajon mit nézett? Gondolom ki lehet találni. Nem lehetett mást érzékelni, mint, hogy nézi a melleimet, aztán Mariannal beszél, megint néz, megint beszél, majd kifordultam a szobából. Mire indultunk, már hatot megittam. Forgott is velem a szoba. Igazából nem éreztem magam részegnek, csak szédültem és elkezdett fájni a gyomrom. Pedig ettem is előtte. Minde esetre, az indulásig kihajoltam az ablakon friss levegőt szívni. Emellett azért igyekeztem dokumentálni az eseményeket, a fényképezőgép folyamatosan ott volt a kezemben. Végre elindultunk Le Baron-ba. Oda helyezték át a főiskolás bulikat. A mai napig nem tudom, hogy miért lett betíltva az apartmanházban. Mindegy, ott még úgy sem jártam. Amint beértünk, a csapatunk, ami hét főből állt, már szét is széledt. Én Andival maradtam. Társaink keresésére indultunk. A magam 180 centiével könnyebben átláttam a tömegen, mint Andi, aki a vállamig ért. Miki, aki fél fejjel magasabb volt, mint én, kész jelzőrendszerként működött, ráadásul a sárga baseball sapka, amit viselt, még inkább kirít a tömegből. A DJ pult előtt álltak a többiekkel. Kicsit nehezen oldódtam, mint mindig, de az a hat koktél sokat segített. Rengetegen voltak a clubban. Az ember elesni sem tudott vola, mert a tömeg megtartotta. Lökködtünk egymást, megtapostak…csak a szokásos. Mariann vándorolt ide-oda a tömegben, mindenhol voltak ismerősei. Én inkább Andival, Mikivel és Timivel maradtam. Ez biztos pont volt. Kettő környékén próbált megkörnyékezni egy nagydarab, izmos, kopasz pasi. Én igyekeztem mindig másfelé fordulni, nagyon elfoglaltnak látszani. Már készültem mivel koptatom le, ha még így sem értett a jelekből, erre odalép Mikihez. Én csak a szemem sarkából láttam a jelenetet. Valamit beszéltek, majd a kopasz felemelt kézzel, gondolom békés szándékát jelezve távozott.Odahajoltam Mikihez.

 -Mit akart?

 -Megkérdezte, hogy a barátnőm vagy e – felelte. Mosolyogva felrántottam az egyik szemöldököm.

  -Bármivel is koptattad le, köszönöm – ezzel rámosolyogtam és táncoltam tovább a lányokkal. Három óra felé indultunk haza, mikor a zeneszámok már kezdtek nagyon unalmasá válni. Miki már majdnem álva elaludt a tükrös falnak dőlve. Mariannt kicsit nehezen vettük rá, hogy jöjjön, de mivel mi voltunk többségben, és ő nem akart egyedül hazajönni, belement. Igaz, még kért egy kis időt, mivel pont a kedvenc száma szólt. Kint vártunk már kabátba öltözve. A derekam persze megint fájt. A vad csípő tekerés nem tartozik a mindenapi mozgásomhoz, úgyhogy megint meggyötörtem magam 🙂 Ez van. Fél négyre értünk vissza az apartmanba. Én mentem tisztálkodni, majd már pizsamába öltözve át Mariann szobájába. Ott beszélgettünk még egy kicsit, de mikor Mariann és Miki rétértek a közös élményeikre és a munkahelyi storykra, feladtam és átmentem aludni. Nem sokkal később Miki is jött. Illendően bekopogott bebocsátást kérve. Kicsit furcsáltam a helyzetet. Lefeküdt mellém és betakarózott. Kicsit még beszélgettünk, főként a buliról. Igazából egyikünk sem érezte olyan jól magát. Beszélgetésünket a fogsorom ütemes csattogása zavarta, ugyanis vacogtam. Hiába csavartam fela  fűtést mikor megjöttünk. még mindig hideg volt. Vagy talán csak nekem.

  -Fázol? – kérdezte.

Mondjuk ez szerintem felesleges kérdés volt hallván a vacogásomat.

  -Hideg kezem-lábam – mondtam. – Fogd meg – nyújtottam a kezemet. Ő megfogta. Kellemesen meleg volt. Kicsit melengette, de elengedni már nem volt hajlandó. A szívem a torkomba ugrott.

  -Iszonyúan elkezdett verni a szívem – motyogtam.

  -Miért?

  -Nem tudom. – és valóban nem tudtam volna megmagyarázni, hogy miért kezdenek olyan reakcióim lenni, mintha szűz volnék. Nem bírtam a bal oldalamon feküdni, a szívverésemet visszaverte a rekamé. Felkönyököltem, hogy ne idegesítsen még ez is. Mélyet lélegeztem. Ő rám mosolygott, kicsit felém csúszott a lepedőn, majd intett a karjával, hogy bújjak oda. Én megtettem. Nem éreztem kellemetlennek  a helyzetet. A kellemes testmeleg átjárt, a vacogásom alább hagyott, a szívverésem kezdte a normál ütemet felvenni. Simogatta a hátamat, mintha melegíte akara, de mikor a tenyere a fenekemre siklott,a  szája pedig a nyakamra, már biztos voltam benne, hogy egyhamar nem fog elengedni. A szája egyre feljebb járt, már a fülem magasságában, majd az államat megfogva maga felé fordította a fejemet. A szánk összeért, a nyelve a számba siklott. Valószínűleg ott vesztettem el a fejemet. Semmilyen vészjelző nem villogott bennem, hogy és Gábor? Nem volt semmiféle Gábor! Akkor, ott Miki volt! Csakis ő. Minden kiröppent a fejemből. Minden félelem és kétség, minden emlék. A hatalmas tenyér a simogatásával minden porcikámról letörölte az emlékfoszlányokat, a szája lecsókolta a keserűséget, és ahogy szép lassan megszabadultam a ruhámtól, mintha súlyos béklyók estek volna le rólam. Tudom, hogy írói túlzásank tűnik, de valóban így éreztem és érzem még mindig magam! A testem önálló életet kezdett el élni. Válaszolt minden érintésre. Hozzá akartam simulni, érezni, a kezem a hátán járt, belemarkoltam a hajába. Nagyon jó érzés volt. Mindig is ki akartam próbálni, hogy milyen belemarkolni a másik hajába csókolózás vagy más közben. Most erre is lehetőségem nyílt. És csak nézni tudtam. Mire odáig jutottunk, már semmilyen görcs nem volt bennem. Még elszántság vagy bizonyítási vágy sem. Csak élveztem minden pillanatot. Minden érintést, minden ingert, ami a testemet érte. Két keze a lábaimon pihent, olykor felfedezőútra indult. Én pedig a hajam rejtekéből őt néztem. Félhomály volt, de tökéletesen láttam. A haja szétterült a párnámon sötét keretet képezve az arca körül, a szemei résnyire nyitva voltak. Néha összekapcsolódott a tekintetünk. És nem éreztem mást, mint határtalan békét és hálát. Hálát iránta, a helyzetért, az égiek felé, mindenért. A lelkem repült, nem voltak testhatáraim, csak kiáradtam a világba. Úgy éreztem semmi sem tud megállítani. A testhatáraimat akkor kezdtem el érezni újra, mikor már remegett kezem-lábam a megeröltetéstől. Két karja körém fonódódott és nem volt hajlandó elengedni. Csókolt. Csókolta  a számat, az arcomat, a felkaromat és szorosan tartott. Haramadjára tudtam csak kibontakozni az öleléséből. Meg kellett támaszkodnom, mert a lábaim nem bírtak el. Hat órakor aludtuk el, homlokunkat egymásnak támasztva, fogtuk egymás kezét, majd szó szerint beleájultam az álomba.       

 Kedves N, és többi olvasóm! 🙂

Igen, valóban hasonló a gondolkodásunk. Én is Ikrek vagyok. És igen, a skizofrénia néha megkörnyékez 🙂 Bár ez abban nyílvánul meg, hogy magammal beszélgetek. Ezt egyáltalán nem tartom betegesnek. Valahogy így előbb megtalálom a megoldásokat. Tegnap este az égiek segítségét kértem, hogy segítsenek túllépnem ezen az egész zavros ügyön. A megoldás pedig nagyon egyszerűen érkezett! Épen süteményért sétáltam el a közeli cukrászdába, fülemben mp3 lejátszó, szól a zene. Éppen Mester Tamás : Forró  nyár című száma   szólt a fülemben. És akkor megvilágosodtam.

Mester Tamás : Forró nyár

Ha az ami volt, csak egy szédült nyár.
Úgy kicsit félve mondom el, hogy jól sziven talált,
hogy elmentél, alig éltem túl.
Már csak néha-néha fáj, kimondhatatlanul…
De forog a Világ és körbe ér.
A szerelem is mindig végét ér,
csak hogy tudjuk mennyit ér,
Ha valahol egy forró nyár csak értünk volt.
Ma is keresem a csók izét, mi rólunk szólt.
Ami volt elmúlt.

Ha valamit ér, ez a néhány szó,
soha nem felejtesz el,
lehet illuizó, nekem mégis szép,
hogy tudom nincs miért félj.
Nem kell száz év magány,
hogy egy pillanatra élj.

Mert forog a Világ és körbe ér,
a szerelem is mindig visszatér.
Amig elhiszed, hogy él,
Ha valahol egy forró nyár, csak értünk volt.
Te is keresed a csók izét, mi rólunk szólt.
Soha el nem múlt…

És forog a Világ, az ősz, a tél,
és a tavasz is véget ér,
csak hogy érezd mennyit ér
Ha egy forró nyár, csak értünk volt
Te is keresed a csók izét,
Soha el nem múlt…

Csak olvassátok el, vagy hallgasátok meg és mindent megértetek. Azt tudni kell, hogy Gáborral anno nyáron jöttünk össze. Rájöttem, hogy ha egyszerűen csak arra gondolnék, hogy mikor elkezdődött, úgy fogtam fel, hogy ez egy kaland lesz. De aztán kapcsolat let belőle, elmélyült és én túl komolyan kezdtem venni a dolgokat. Nem kellett volna. Maradjon továbbra is egy kaland, egy szédült nyár!       

 Kedves N!

Most direkt foglak így hívni 🙂 Tudom, hogy semmi sem történik véletlenül. Mindennek megvan a maga oka. Előbb vagy utóbb rá fogok jönni, hogy milyen tanítást hordoz a Gáborral való kapcsolatom és a szakításunk. Mert minden kapcsolat, akár szerelmi, akár családi, baráti, vagy szimplán az, ha a helyi közértben az eladónő rádmosolyog sé pár szót váltotok, mind-mind tanítást hordoz. És azt nekünk kell meglátnunk benne. Ha a réten egy pillangót kergető kisgyereket látunk, az nem csak azért melengeti meg a szívünket, mert aranyosnak tartjuk ahogy kis lábait szedi, hanem azét, mert megtanít ara, hogy ne feledjük el, nekünk is volt ilyen felhőtlen gyermekkorunk. És manapság se hanyagoljuk el, mert mindenkiben ott él még az a kisgyerek aki törődésre vágyik.

Amit már most tudok, hogy annyira egyenlőe megtanított, hogy vegyem észre a következő kapcsolatomban a rossz jeleket és lépjek. Lehetőleg másként, mint először. Vagy újra át kell élnem ezt a borzalmat amiben még vergődöm. Ez amolyan karma. Sorsszerűség, melyet, ha nem tusz megoldani, újra és újra megismétlődik, és nem törvényszerű, hogy életeken át. Hanem egy azon életben többször. És én ez újra nem akarom átélni, mert félke, hogy azt már nem élném túl. Egyenlőre képtelen vagyok kinyílni egy új férfi előtt. Még nyalogatom a sebeimet. Aztán lsz ami lesz. Élem az életem, mert csak azért, mert megsírültem, még nem fog megállni a világ! Élnem van miért. Itt a családom,a  barátaim. Aztán majd jön a következő. e akkor már sokkal szemfülesebb leszek, és ha jönnek a jelek, és már nem tudom megmenteni a kapcsolatot, hát én fogok ilépni belőle!

 Mostanában, gondolom feltűnt, eléggé verselő hangulatban vagyok. Erre nagy szükségem van, mert bár itt leírhatom a gondolataimat, mégis a verseimben adom ki igazán a fájdalmamat, érzéseimet, céljaimat! Hazafelé a vonaton is írtam egy verset. Igyekeztem bele foglalni minden fájdalmamat. Mikor neki kezdtem, kicsit nehezen ment. Kerestem a megfelelő szavakat- De miután az első két sor ott volt a papiron, megszállt az ihlet, s nem is nagyon tudtam abba hagyni az írást. Úgy érzem sikerükt belefoglalnom a lényeget. Hát, majd meglátjuk. Mondjatok róla véleményt nyugodtan. Én megkönnyebbültem egy kicsit, mikor leraktama a tollat. S mikor átolvastam, kicsit megdöbbentem. Remélem ezzel tudok más embernek is segíteni. Tudom, hogy többen egy cipőben járunk. Fogjunk hát össze. 🙂

Törött szárnyú madár

Mikor elmentél, úgy éreztem szabad, vagyok, nincsen határ,

De rá kellett ébrednem, hogy az égen nem szállhat törött szárnyú madár!

Lelkem megtőrt, sebzett, mintha kés hatolt volna belé,

De nem, így nem járulhatok a Teremtő elé!

Még itt vagyok és küzdök, harcolok,

Emberrel, emlékkel, magammal dacolok.

Fáj! Igen, fáj a szívem, vérzik,

S haláltusáját némán nézik.

Mert senki sem segíthet, ez az én harcom,

Az élettől pofont kaptam, s most odanyújtom a másik arcom!

Tűrök és küzdök, pedig valójában törnék, zúznék!

S a csalfa léleknek egy hatalmasat behúznék!

De visszafogom magam, a büszkeségem még enyém,

Bár haldokló madár szívemben a remény!

Nem tudok nyitni, a lelkem bezárkózott,

Hogy védelmet találjon, magára vasajtót és hét lakatot húzott.

Fél, mert emlékszik, hogy ezt már átélte,

Ám akkor elfutott, s az életet nem kérte!

Kínozták, gyötörték, semmibe vették!

Tudat alatt majd megőrjít ez az emlék!

Akkor is becsaptak és kihasználtak,

Nem tudtam megtenni mit tőlem vártak!

Erőt, akaratot, hitet,

Csak fáradtan sóhajtottam a Halálnak: „Vihet!”

Hátra hagytam mindenkit, kit ismertem, szerettem,

S, hogy adósságom törlesszem, most visszajöttem!

De, hogy újra át kelljen éljem a fájdalmat, nem hittem volna,

Hisz azóta meg is feledkeztem róla!

Ám a régi sebek felszakadnak, a lélek újra szenved,

Míg szembe nem néz vele, s magában mindent helyre nem rendez.

Hát tud meg Világ! Szembe nézek vele!

Mert ez a sors, mindennek meg van a maga ideje!

Ezúttal nem adom fel, küzdök ellene,

Segíteni fog az akarat ereje!

S tán egyszer majd szeretni merek újra,

S megbízom abban, ki kezemet fogja.

Leküzdök múltat, jelent, jövőt és megszűnik minden határ,

S meglátod, újra szállni fog a gyógyult szárnyú madár!    

 Érdekes dolog történt, mikor ma hazafelé tartva ültem az ICn. Szokásomhoz hűen most is zenét hallgattam már indulás óta. Ilyenkor általában kikapcsol az agyam és tudok pihenni. Nincs is bennem félelem, hogy a vonaton maradok, legfeljebb a vámtisztek felkeltek 😀 De nem is ez volt ma a lényeg. Zenehallgatás közben kicsit elkalandoztak a gondolataim. Éppen Mester Tamás Szabadítsd fel! című száma szólt a fülemben. Gondolataimban otthon voltam Sopronban a nagy virágboltunk elött és a szakadó esőben kint álltam mezítláb. Az eső már teljesen eláztatott. Minkenki engem nézett, hogy talán nem vagyok teljesen normális. De nem érdekelt. CSepegett a hajamból a víz, a szoknyám elnehezült,a karjaimat pedig enyhén kitártam. És ekor megtörtént. Mintha a gondolataimat már nem is én irányítottam volna.

Hírtelen, a semmiből egy ernyő jelent meg felettem. Egy mosolygó férfi tartotta. Először ismerős volt az arc. Egy ismerősömé, akit rég láttam. De aztán átalakult a kép. És az arc már cseppet sem volt ismerős, de nagyon vonzóvá vált. Nem tudnám leírni, hogy pontosan hogyan is nézett ki. Annyi maradt meg bennem, hogy nálam fél fejjel magasabb, félhosszú szőke haj volt és világoskék szemei. Kicsit a szürkébe csapott át. Csak tartotta fölém az ernyőt és mosolygott. Ő nem nézett hülyének azért mert kint álltam mezítláb az esőben. Éppen ez fogta meg. Végülis elkérte a számomat, majd bemutatkozott:

  –Szia, Gergő vagyok.

Azután kezet nyújtottunk egymásnak, ő pedig gyengéd csókot nyomott az ujjaimra. Ekkor riadtam meg. A vonat fékezett, az ülés rángatózott. Én pedig kizökkentem. A fény bántotta a szememet, úgy éreztem nekem nem itt kellene lennem. De amint becsuktam a szemeimet, már nem tudtam visszahívni a srácot. Legfeljebb próbálkozhattam, hogy felidézzem az arcát. Mélyet sóhajtottam. Ha ő lesz a srác, akit novemberre jósoltak nekem, várni fogom a találkozást!

Szeretném, hogy tudd!

Ezt a földet választottam, s vele együtt téged.

S most van miből szemezgetnem, felidézek sok közös emléket.

Mióta az eszemet tudom kezem te fogtad,

S önzetlenül a szereteted velem megosztottad.

Hosszú évekig vigyáztál rám, óvtál,

S ha szükséget szenvedtem, te mindig ott voltál.

Ha karodba vettél, elbújtak a szörnyek,

Megnyugodtam. Elapadtak a könnyek.

Simogatásod, csókod mulasztotta fájdalmam,

Mindig megvédtél, ha más szemében szálka voltam.

S most felnőtt fejjel itt vagyok,

Hiányoznak dolgok.

Bár már nagy vagyok ahhoz, hogy öledbe végy,

Azért mindig megtalálod, amivel rendbe tégy.

Simogatás, ölelés, mosoly,

Vagy nevetés, s arcomra máris jókedv oson.

Szeretlen anya, s ha hajad már fehérbe vegyül,

Szeretném, hogy tudd, sosem hagylak egyedül!

 “A legmélyebb és legigazabb vágy annak a vágya, hogy közel kerüljünk valakihez. És ettől kezdve elindul a láncreakció, a férfi és a nő elkezd játszani. De ami előtte volt – a kölcsönös vonzalom, ami egymás felé lökte őket-, az megmagyarázhatatlan. Ez nem más, mint az érintetlen, tiszta vágy.”

Nem hiába indítottam ezzel az idézettel. Paulo Coelho Tizenegy perc című művéből van. Lilu adta a kezembe még tegnap, mondván:

-Olvasd el, meglátod, segíteni fog.

Még aznap bele is kezdtem. Most a körülbelül a felénél tartok. Már értem miért mondta Lilu, hogy segíteni fog. Már az első fejezetben megértettem. Bár a főszereplő lány prostituált, azért érzelmeiben magamra ismertem. Szerelmi csalódást élt át és azóta menekül a szerelem elől. Megtagadja magától a szerelmet, nem akarja érezni. Én is menekülök talán egy kicsit a szerelem elől. Félek igazán megnyílni egy férfinak. Talán elmúlik valamikor. Talán fel tudok oldódni újra. Majd. Egyszer.

Tudom, hogy olykor úgy tűnik az írásaimból, hogy sikerült kimásznom a gebaszból. Igen, olykor én is így érzem. Aztán jön valami és ismét nyakig benne vagyok. Épp, hogy az orrám kilátszik, hogy levegőt vegyek. Legalább észre veszem a lehetőségeket, a segítő kezeket, melyek felém nyúlnak és kihúznak a gondból. Nem akarok senkibe kétségbeesetten kapaszkodni senkibe. Bár önerőből tovább tartana felállni, de erre csak én vagyok képes. 

Legtöbbször mély levegőt veszek és kihúzom magam. Erős vagyok és legyőzhetetlen! Meg tudok küzdeni ezzel a dologgal. És ez nehezebb menet lesz, mint a korábbiak. Ez ugyanis karmikus. Ezt most hosszú lenne elmagyarázni, de ígérem, ha valakit érdekel, egyszer egy külön bejegyzésben elemsélem. Most egyenlőre ápolgatom a lelki sebeimet és igyekszem kényeztetni magam 🙂 Mert megérdemlem 🙂 Mint minden nő:) És elfogadom, amit az élet kínál nekem. Mostani mottóm:

 “Sodródom az élettel és elfogadom amit a gép dob!”   

 

 Ma olvastam egy érdekes cikket a Nők Lapja főoldalán. A Jóniról, vagyis a női nemiszervről szólt.Én most nem erről szeretnék értekezeni, hanem úgy egészben a női testről. Minden nő úgy érzi, hogy túl sokat várnak el tőle. Legyen mindig ápolt, szőrtelen, lehetőleg olyan vékony, mint a kifutók modelljei és trendi. Állja meg a helyét a munkában, mint anya, mint szerető, feleség. Nem csodálom, hogy sok nő depressziós, étkezési zavarai vannak. Talán a média a legfőbb ok. Mert olyannak kell lennünk, mintha a címlapról lépnénk le. Ráadásul azt is belénk nevelik, hogy a nőiességünk legfőbb jelzőrendszere, a menstruációnk mekkora próbléma. Minnél gyorsabban túl kell rajta esnünk. Pedig a régi időkben megünnepelték az első menstruációt, és a menstruáló nőket mindig kímélték, és nagy tisztelet övezte őket. Na de ma? Valóban olya szörnyű? Valóban hátráltat minket? Én a magam részéről örülök mikor megjön, mert újra bebizonyosodott, hogy termékeny nő vagyok.

A modern nő szégyenli a testét. De miért is?   Túl kicsi a mellem! Széles a csípőm!  Miért nem tudok olyan vékony lenni, mint az a lány a címlapon? Olyna jól áll rajta az a fürdőruha! Nekem miért vág be?

Tudom, hogy csupán 21 éves vagyok, mégis megtanultam pár dolgot. Igazából csak mi támasztunk magunknak ekkora elvárásokat. Mert mit lát a férfi, ha ránk néz? Nőt. Úgy tűnik, hogy a férfiaknak az tetszik rajtunk, ami nekünk nem. A kerek csípő a termékenységet és a nőieséget jelképezi. A mellek sexuális szimbólumok mérettől függetlenül. Persze a legfőbb gondunk mindig is ide korlátozódtak. Mekkora mell az ideális? Mi a szép? Tulajdonképpen a férfiak mindegyiket szépnek találják. És itt nem véletlenül emelem ki a férfi szót. Ugyanis mindanyian tapasztaltuk tizenévesen, hogy a korunkbeli srácok a nagymellü macák után forgolódtak. Ez természetes. Érnek sexuálisan, náluk az a lényeg, hogy kinek van nagyobb mellü barátnője. Persze ez előbb-utóbb háttérbe fog szorulni és rájönnek, hogy a női test mindenképpen szép.

Csak egy jótanáccsal tudok szolgálni. Szeressük a testünket,kényeztessük, és majd meglátjátok, másképp fogtok gondolni magatokra.  

 Jó hír, hogy a lakótársam végre randizik. Bár én “rugdaltam” el az elsőre. Nem bánta meg. Azóta találkozgat a sráccal. Már én is beszélgettem vele, normálisnak tűnik. Csak szurkolni tudok Mariann-nak, hogy végre egy normális pasit találjon magának. Végig asztisztáltam vele két ballépést. Öleltem mikor sírt, próbáltam megnyugtatni mikor őrjöngött és szidtam vele a férinépet. Mostanában már szívből! 🙂

Ma megpróbált elhívni bulizni. Benne is lettem volna, csak ameddig ő moziba ment Janival, addig én rájöttem, hogy hoppá! Holnap első órában angol zh-t írok! Úgyhogy buli kilőve, mert két-három óra alvás után nagyon nehéz fejben ott lenni, és hát azért idegen nyelvnél nem egy elhanyagolható dolog az éberség!

Épp tusoltam mikor csengettek. Kétszer is. Rájöttem, hogy a kulcsot benn hagytam a zárba és nem tudnak bejönni. Magamra tekertem a törülközőt és mezitláb kitocsogtam az ajtóhoz. Mariann kicsit megilletődve nézett rám a küszöbről.

-Fürödtél?

Nem, csak poénból flangálok vizesen az apartmanban 🙂 Végülis én beviharzottam a fürdőbe, ők pedig Mariann szobájába. Gyors rendbeszedtem magam, pizsibe és köntösbe bújtam.

-Hanna! Remélem party cuccba öltözöl – kiáltott be Mariann.

-Sajnos nem tudok menni. Holnap zh-t írok angolból Első óra. Bocsi. Majd bepótoljuk 26án.

Végülis nem haragudott rám. Meghát most minek menjek? Gyertyatartónak? Jobb ez így. Legalább nyugodtan alakulhat a kapcsolatuk. Én nem bánnám. Míg Mariann készülödött, én Janival beszélgettem. Ő a Mariann íróasztala fölé kiragasztgatott öntapadós lapokat olvasgatta. Azokon természetesen válogatottan szaftos beszólások, elszólások és pasit ócsárló idézetek voltak láthatók. A bejárat mellett egy fílm posztere, a Dögölj meg Jhony Tucher, Mariann kicsit átdolgozta Dögöljön meg az összes férfi-re. Az ajtónk belső oldalára pedig ki van írva, hogy Szingli-lak, s sok feminista jelképet ragasztgattunk köréje. Jani csak kapkodta a fejét. Már készülődtek elmenni, mikor megjegyezte csak úgy mellékesnek szántan:

-Dögöljön meg az össze férfi, Szingli-lak, komolyan mondom, ide férfiként öröm bejönni.

Igaza lehet ezzel az ironikus humorral. Az egész lakrészünk azt sugallja, hogy utáljuk a pasikat. Ez persze nem igaz, mert se velük, se nélkülük. Csak egyenlőre még nehezen nyitunk. Bár Mariann ebben kezd átfordulni. Lassan csak én maradok szingli kettőnk közül. De egyenlőre élvezen ezt a kalitka nélküli állapotot.