Mostanában, gondolom feltűnt, eléggé verselő hangulatban vagyok. Erre nagy szükségem van, mert bár itt leírhatom a gondolataimat, mégis a verseimben adom ki igazán a fájdalmamat, érzéseimet, céljaimat! Hazafelé a vonaton is írtam egy verset. Igyekeztem bele foglalni minden fájdalmamat. Mikor neki kezdtem, kicsit nehezen ment. Kerestem a megfelelő szavakat- De miután az első két sor ott volt a papiron, megszállt az ihlet, s nem is nagyon tudtam abba hagyni az írást. Úgy érzem sikerükt belefoglalnom a lényeget. Hát, majd meglátjuk. Mondjatok róla véleményt nyugodtan. Én megkönnyebbültem egy kicsit, mikor leraktama a tollat. S mikor átolvastam, kicsit megdöbbentem. Remélem ezzel tudok más embernek is segíteni. Tudom, hogy többen egy cipőben járunk. Fogjunk hát össze. 🙂
Törött szárnyú madár
Mikor elmentél, úgy éreztem szabad, vagyok, nincsen határ,
De rá kellett ébrednem, hogy az égen nem szállhat törött szárnyú madár!
Lelkem megtőrt, sebzett, mintha kés hatolt volna belé,
De nem, így nem járulhatok a Teremtő elé!
Még itt vagyok és küzdök, harcolok,
Emberrel, emlékkel, magammal dacolok.
Fáj! Igen, fáj a szívem, vérzik,
S haláltusáját némán nézik.
Mert senki sem segíthet, ez az én harcom,
Az élettől pofont kaptam, s most odanyújtom a másik arcom!
Tűrök és küzdök, pedig valójában törnék, zúznék!
S a csalfa léleknek egy hatalmasat behúznék!
De visszafogom magam, a büszkeségem még enyém,
Bár haldokló madár szívemben a remény!
Nem tudok nyitni, a lelkem bezárkózott,
Hogy védelmet találjon, magára vasajtót és hét lakatot húzott.
Fél, mert emlékszik, hogy ezt már átélte,
Ám akkor elfutott, s az életet nem kérte!
Kínozták, gyötörték, semmibe vették!
Tudat alatt majd megőrjít ez az emlék!
Akkor is becsaptak és kihasználtak,
Nem tudtam megtenni mit tőlem vártak!
Erőt, akaratot, hitet,
Csak fáradtan sóhajtottam a Halálnak: „Vihet!”
Hátra hagytam mindenkit, kit ismertem, szerettem,
S, hogy adósságom törlesszem, most visszajöttem!
De, hogy újra át kelljen éljem a fájdalmat, nem hittem volna,
Hisz azóta meg is feledkeztem róla!
Ám a régi sebek felszakadnak, a lélek újra szenved,
Míg szembe nem néz vele, s magában mindent helyre nem rendez.
Hát tud meg Világ! Szembe nézek vele!
Mert ez a sors, mindennek meg van a maga ideje!
Ezúttal nem adom fel, küzdök ellene,
Segíteni fog az akarat ereje!
S tán egyszer majd szeretni merek újra,
S megbízom abban, ki kezemet fogja.
Leküzdök múltat, jelent, jövőt és megszűnik minden határ,
S meglátod, újra szállni fog a gyógyult szárnyú madár!
Versek. Gyógyítanak ők és igazán boldogok lehetünk, hogy írhatunk és kiélhetjük magunkat.
Valahol máshol van az ember, mégis magát éli meg. Csak sokkal intenzívebben. S amikor visszaolvasod,
egyre jobban és jobban tetszik s meglátod az apró fényt a sorok között, amit eddig nem láttál. Máshogy látsz.
Mélyérzésű vagy, ez tisztán átszüremlik a soraidon, és kicsit olyan, mint a fantasy lények a blogodban.
Köszönöm ezt a szép megfogalmazást. igen, valahogy így érzem magam, mikor és miután verset írok.
Sajnos Hanna, néha be kell látnunk, hogy vannak dolgok, amiket meg kell élnünk…sokszor csak jóval később látjuk az értelmet a szenvedésben. A szenvedésben, ami talán más, mint puszta szenvedés. De amikor már eljutsz odáig, hogy szó szerint kisüt a nap a Szívedben, amikor egyszerűen muszáj mosolyognod minden ok nélkül, akkor már ott vagy, ahol lenned kell. Velem három éve történt ilyen, illetve három hónapja, s ilyenkor jönnek el azok a pillanatok, amikor az ember örül, hogy megtörtént, ami megtörtént, mert megkapta ezt az ajándékot. Persze lehet, hogy abszurdan hangzik ez Neked, de idővel nem lesz az….
N
Most pedig lebuktam….nem akartam, hogy kiírja a nevem ez a …..:) Mos már tudom, ha nem tudok nevet beirni a hozzászólásomhoz, akkor elkaptak:)