Megváltás a fővárosból

 Nehezen indult a hét! Még az sem tudott feldobni, hogy bulizni megyünk este! Nehezen másztam ki az ágyból, úgy vonszoltam be magam első órára, aztán persze másodikra is 🙂 Lyukasórában  kicsit magamhoz tértem. Rendet raktam az apartmanban, sikáltam, söpörtem, felmostam, elmosogattam. Bár belegondoltam, hogy talán hiába való a gürizésem, mert a vendégek, úgy sem veszik figyelembe. Mariann-nal a TESCO előtt találkoztunk és bevásároltunk. Velünk volt Andi, Mariann csoporttársnője is. Végigjártuk a sorokat, én alkohol gyanánt egy üveg Merlot vettem. Mariannék feltankoltak, volt ott Martini, Curacao, sör, vodka…stb. El lehet képzelni. Ráadásul belegondotam, még a vendégek is hozni fognak valamit…pff! Taxival kellett visszamennünk az apartmanbam mert még hárman sem bírtuk volna el azt a rengeteg dolgot, amit vettünk. Andival neki álltunk krumplit pucolni. Gondoltam házi sültkrumplit adunk a vendégeknek. Éppen neki álltam sütni, mikor Mariann kijött telefonnal a fülén. Veszettül gesztikulált a kezével.

 -De mi az, hogy nem találsz ide ki? A haverod nem tud egy buszra felrakni? Oké, oké. – felénk fordult. – Csajok, ki tudna valamelyikőtök menni Miki elé a plázához?

A sülő krumplira pillantottam, majd Mariannra. krumpli, Mariann, Andi…aztán sóhaj. 

  -Ha Andi elkísér, akkor én kimegyek. Egyedül nem szeretek keresztül menni a Csitáry ligeten ilyenkor.

Andi persze bólintott. Azután Mariannra néztünk.

  -Addig készülj el. 

Ő nem mehetett ki Miki elé, mivel ő a háziasszony, neki kell fogadnia  a vendégeket. Nekem a krumplit kellett volna sütnöm, de mivel hármunk közül csak Andi volt aki még ne találkozott a fővárosból érkező sráccal, hagytam a francba a kaját 🙂 Bár más belépőt terveztem. Egyedül a ruhámat éreztem megfelelőnek, hogy így lásson meg először, a hajam még mindig két fonott copfban volt. Kicsit talán zilált is lehettem. De hát mindegy. Már egy hete erősítem magamban, hogy: “Elfogadok bármit is szánjanak nekem az égiek. Majd amit a gép dob!”  Kabátot vettünk, majd irány  a  pláza. Útközben beszélgettünk. Minél közelebb értünk a plázához, annál jobban dobogott a szívem. Igazából nem tudtam magyarázatot adni rá. Talán izgultam. Igazából itt fog eldőlni, hogy próbálkozom e nála vagy nem. KIlencre mondta, hogy odaér. Mi öt perccel korábban estünk be, úgyhogy némi ücsörgés után(nem bírtam nyugton ülni!) elindultunk, mondván, teszünk egy kört, hátha belefutunk. Ez össze is jött, bejött a középső bejáratnál. Nem volt nehéz felismerni. A heves szívdobogásom elmúlt, már csak mosolyogni tudtam. Nem, nem azért mert nem tetszett. Kimondottan tetszett, s eldöntöttem, innen már az égiek kezébe teszem az irányítást. A döntésem megszületett! 

Nagy nehezen észrevett, persze miután utána kiáltottam a nevét 🙂 Kicsit bizonytalannak tűnt, de talán a barátságos mosolyunk meggyőzte, hogy tisztességes szándékkal közeledünk. Andi bemutatkozott, majd én is kaptam két puszit. Aztán fogtunk Mikit és elindultunk vissza az apartmanba. 

Maraiann csodák csodájára már megfürdött és átöltözött. Éppen Janival sörözött mikor beestünk. És láss csodát…folytatta a krumpli sütést! Lesz kaja! A vendégek szép lassan megérkeztek, Mariann már készítette Martinis-multivitaminos-narancsos-citromos koktélját. Én gyorsan elslisszantam fürdeni, nehogy már rám

kelljen várni.Átöltöztem, sminkeltem, csak a hajammal nem tudtam, hogy mit csináljak.Végül Andi javaslatára összefogtam egy csattal. Gondoltam, a diszkóban úgyis ki fogom bontani. Amint beléptem Mariann szobájába, a kezembe nyomott egy pohár koktélt, amivel egyetlen baj van…az ember nem érzi az elején, hogy mennyit szabadna meginni belőle. Nem érzi az alkoholt, csak a végén.Ott ácsorogtam az ajtófélfának dőlve, körülöttem mindenki beszélgetett. Miki az ablaknál állt Mariann-nal. Kezében sörös üveg, a tekintete pedig lefelé irányult. Na vajon mit nézett? Gondolom ki lehet találni. Nem lehetett mást érzékelni, mint, hogy nézi a melleimet, aztán Mariannal beszél, megint néz, megint beszél, majd kifordultam a szobából. Mire indultunk, már hatot megittam. Forgott is velem a szoba. Igazából nem éreztem magam részegnek, csak szédültem és elkezdett fájni a gyomrom. Pedig ettem is előtte. Minde esetre, az indulásig kihajoltam az ablakon friss levegőt szívni. Emellett azért igyekeztem dokumentálni az eseményeket, a fényképezőgép folyamatosan ott volt a kezemben. Végre elindultunk Le Baron-ba. Oda helyezték át a főiskolás bulikat. A mai napig nem tudom, hogy miért lett betíltva az apartmanházban. Mindegy, ott még úgy sem jártam. Amint beértünk, a csapatunk, ami hét főből állt, már szét is széledt. Én Andival maradtam. Társaink keresésére indultunk. A magam 180 centiével könnyebben átláttam a tömegen, mint Andi, aki a vállamig ért. Miki, aki fél fejjel magasabb volt, mint én, kész jelzőrendszerként működött, ráadásul a sárga baseball sapka, amit viselt, még inkább kirít a tömegből. A DJ pult előtt álltak a többiekkel. Kicsit nehezen oldódtam, mint mindig, de az a hat koktél sokat segített. Rengetegen voltak a clubban. Az ember elesni sem tudott vola, mert a tömeg megtartotta. Lökködtünk egymást, megtapostak…csak a szokásos. Mariann vándorolt ide-oda a tömegben, mindenhol voltak ismerősei. Én inkább Andival, Mikivel és Timivel maradtam. Ez biztos pont volt. Kettő környékén próbált megkörnyékezni egy nagydarab, izmos, kopasz pasi. Én igyekeztem mindig másfelé fordulni, nagyon elfoglaltnak látszani. Már készültem mivel koptatom le, ha még így sem értett a jelekből, erre odalép Mikihez. Én csak a szemem sarkából láttam a jelenetet. Valamit beszéltek, majd a kopasz felemelt kézzel, gondolom békés szándékát jelezve távozott.Odahajoltam Mikihez.

 -Mit akart?

 -Megkérdezte, hogy a barátnőm vagy e – felelte. Mosolyogva felrántottam az egyik szemöldököm.

  -Bármivel is koptattad le, köszönöm – ezzel rámosolyogtam és táncoltam tovább a lányokkal. Három óra felé indultunk haza, mikor a zeneszámok már kezdtek nagyon unalmasá válni. Miki már majdnem álva elaludt a tükrös falnak dőlve. Mariannt kicsit nehezen vettük rá, hogy jöjjön, de mivel mi voltunk többségben, és ő nem akart egyedül hazajönni, belement. Igaz, még kért egy kis időt, mivel pont a kedvenc száma szólt. Kint vártunk már kabátba öltözve. A derekam persze megint fájt. A vad csípő tekerés nem tartozik a mindenapi mozgásomhoz, úgyhogy megint meggyötörtem magam 🙂 Ez van. Fél négyre értünk vissza az apartmanba. Én mentem tisztálkodni, majd már pizsamába öltözve át Mariann szobájába. Ott beszélgettünk még egy kicsit, de mikor Mariann és Miki rétértek a közös élményeikre és a munkahelyi storykra, feladtam és átmentem aludni. Nem sokkal később Miki is jött. Illendően bekopogott bebocsátást kérve. Kicsit furcsáltam a helyzetet. Lefeküdt mellém és betakarózott. Kicsit még beszélgettünk, főként a buliról. Igazából egyikünk sem érezte olyan jól magát. Beszélgetésünket a fogsorom ütemes csattogása zavarta, ugyanis vacogtam. Hiába csavartam fela  fűtést mikor megjöttünk. még mindig hideg volt. Vagy talán csak nekem.

  -Fázol? – kérdezte.

Mondjuk ez szerintem felesleges kérdés volt hallván a vacogásomat.

  -Hideg kezem-lábam – mondtam. – Fogd meg – nyújtottam a kezemet. Ő megfogta. Kellemesen meleg volt. Kicsit melengette, de elengedni már nem volt hajlandó. A szívem a torkomba ugrott.

  -Iszonyúan elkezdett verni a szívem – motyogtam.

  -Miért?

  -Nem tudom. – és valóban nem tudtam volna megmagyarázni, hogy miért kezdenek olyan reakcióim lenni, mintha szűz volnék. Nem bírtam a bal oldalamon feküdni, a szívverésemet visszaverte a rekamé. Felkönyököltem, hogy ne idegesítsen még ez is. Mélyet lélegeztem. Ő rám mosolygott, kicsit felém csúszott a lepedőn, majd intett a karjával, hogy bújjak oda. Én megtettem. Nem éreztem kellemetlennek  a helyzetet. A kellemes testmeleg átjárt, a vacogásom alább hagyott, a szívverésem kezdte a normál ütemet felvenni. Simogatta a hátamat, mintha melegíte akara, de mikor a tenyere a fenekemre siklott,a  szája pedig a nyakamra, már biztos voltam benne, hogy egyhamar nem fog elengedni. A szája egyre feljebb járt, már a fülem magasságában, majd az államat megfogva maga felé fordította a fejemet. A szánk összeért, a nyelve a számba siklott. Valószínűleg ott vesztettem el a fejemet. Semmilyen vészjelző nem villogott bennem, hogy és Gábor? Nem volt semmiféle Gábor! Akkor, ott Miki volt! Csakis ő. Minden kiröppent a fejemből. Minden félelem és kétség, minden emlék. A hatalmas tenyér a simogatásával minden porcikámról letörölte az emlékfoszlányokat, a szája lecsókolta a keserűséget, és ahogy szép lassan megszabadultam a ruhámtól, mintha súlyos béklyók estek volna le rólam. Tudom, hogy írói túlzásank tűnik, de valóban így éreztem és érzem még mindig magam! A testem önálló életet kezdett el élni. Válaszolt minden érintésre. Hozzá akartam simulni, érezni, a kezem a hátán járt, belemarkoltam a hajába. Nagyon jó érzés volt. Mindig is ki akartam próbálni, hogy milyen belemarkolni a másik hajába csókolózás vagy más közben. Most erre is lehetőségem nyílt. És csak nézni tudtam. Mire odáig jutottunk, már semmilyen görcs nem volt bennem. Még elszántság vagy bizonyítási vágy sem. Csak élveztem minden pillanatot. Minden érintést, minden ingert, ami a testemet érte. Két keze a lábaimon pihent, olykor felfedezőútra indult. Én pedig a hajam rejtekéből őt néztem. Félhomály volt, de tökéletesen láttam. A haja szétterült a párnámon sötét keretet képezve az arca körül, a szemei résnyire nyitva voltak. Néha összekapcsolódott a tekintetünk. És nem éreztem mást, mint határtalan békét és hálát. Hálát iránta, a helyzetért, az égiek felé, mindenért. A lelkem repült, nem voltak testhatáraim, csak kiáradtam a világba. Úgy éreztem semmi sem tud megállítani. A testhatáraimat akkor kezdtem el érezni újra, mikor már remegett kezem-lábam a megeröltetéstől. Két karja körém fonódódott és nem volt hajlandó elengedni. Csókolt. Csókolta  a számat, az arcomat, a felkaromat és szorosan tartott. Haramadjára tudtam csak kibontakozni az öleléséből. Meg kellett támaszkodnom, mert a lábaim nem bírtak el. Hat órakor aludtuk el, homlokunkat egymásnak támasztva, fogtuk egymás kezét, majd szó szerint beleájultam az álomba.