Nem, akkor sem estem vissza!

 Tegnap úgy éreztem, hogy kicsattanok a boldogságtól. Tele voltam életkedvvel, boldogsággal, nyugalommal, nőiességgel. De ma. Ma apa szóba hozta Gábort. És ott elvágtak mindent! Egész nap úgy közlekedtem, mint egy élőhalott. Győzködtem magam, hogy ezek nem az én gondolataim. Nem akartam nekiadni magam. De sajnos nem ment. Pedig én mindent megtettem. Tudtam, hogy előbb vagy utóbb próbára leszek téve. Elvégre túl jól éreztem magam itthon. Miért is ne csesszük el az ember életét? Tudom, hogy küzdenem kell, de megint kezdek elfáradni. Alig várom, hogy leteljen a szünet, és végre újra visszamenjek Székesfehérvárra. Olyan érzés, mintha el akarnának üldözni itthonról. Pedig szinte minden emlékem ide köt. Itt születtem, itt nevelkedtem, itt voltam először szerelmes, itt csókolóztam először, vesztettem el a szüzességem, és most innen akarok elmenekülni. De miért is? Mert nem bírok megbirkózni azzal a gondolattal, hogy valaki más kellett helyettem? Hol marad ilyenkor az a híres mondat, amire Tündi tanított még négy éve, és ami kihúzott a legmélyebb gödörből?…

-Leszarom! És? 

Alkalmazni próbálom. De tényleg. Beszélni sem merek róla a családomban, mert félek, hogy már a könyökükön jön ki! Pedig jó volna megosztani a gondjaimat. Kellene is. Csak félek. Félek attól, hogy szembesítenek a saját hülyeségeimmel! Mert ez már komolyan AZ! Mély sóhajt kell vennem és kihúznom magam. Másképp nem fog menni.

-Majci, szedd össze magad! Ez nem élet! Így nem lehet élni! Felejtsd, el vagy fejeld le azt a szar szemét szar alakot! 

Ráadásul ma kezdődött a peteérésem is, úgyhogy kanos kedvemben vagyok! De még sem tehetek semmit. Nem füttyenthetek senkinek, hogy… – Gyere ember, meló van! Pff! Szar ügy! Tudom! De próbáltam ma a kedvemre tenni. Elmentem szoláriumba. Először remegtem. Mindig is féltem a szoláriumtól. A bezártságtól, a forróságtól, az erős fénytől. De ez a hely maga volt a béke szigete. Kaptam szemüveget is, így bátrabban kinyithattam a szemeimet. A fülembe madárcsicsergés, vízesés hangja, és kellemes pánsíp hangzott. Megnyugodtam. Nem dübörgött össze-vissza a szívem, nem akartam görcsösen kinyitni a szemeimet. Majdnem elaludtam. Ekkor kikapcsolt a gép…

-A napozási idő lejárt. Reméljük kellemesen érezte magát.

 Kipihentnek és boldognak éreztem magam. Persze ez sem tartott sokáig. Nagyszüleim megjelentek az üzletben é leszívták a nehezem megszerzett pozitív energiáimat. Pff. Na ennyit erről. Most, hogy itthon vagyok, biztonságban, már jól érzem magam 🙂 A többi majd alakul. Tudom. Talpra állok újra és újra. Mert talpra kell állnom!