duál

 Gondoltam ma megmutatom magamat. Hán ő volnék én! oké, ez kicsit hülyén hangzott, tudom. Nagyapám az új webkamerájával csinált néhány képet rólam. Ilyen lett.

Ma kimondottan jóléreztem magam a bőrömben. Apám szerint úgy néztem i, akár egy hippy. Hosszú, batikolt kék szoknyában, mely csilingelt minden lépésemnél, drap színű laza topp, lábamon kis indián mokaszín, artany színű gyöngyökkel ivarva. A hajam össze volt fogva, és apám, a hajamba tűzött hullámcsattal egy lila fréziát.

-Olyan vagy, akár egy hippy – vigyorgott. – De az csak jó. De azért ezt a szabad szerelem dolgot azért ne tedd a magadévá.

Én pedig csak vigyorogni tudtam. Egész nap repültem. Könnyűnek, boldognak és egésznmek éreztem magam. Talán sokat segített az anyuval való reggeli beszélgetésünk is. Elmondtam neki, hogy mit éreztem Szfváron Robival kapcsoltban.

 -Nem lehet, hogy ő a duálpárod?

-Mi pontosan az a duálpár?

-Két lélek, akiket egyan abból az energiából, ugyan akkor teremtettek a kezdetekkor. Akivel egésznek érzed magad és boldognka. Általában a lelkek azonnal megérzik, a duálságok.

-Lehet, hogy akkor ezért érzek iránta olyan hatalmas vonzódást? – kérdeztem.

-Lehet.

-Tudom, hogy nem feltétlenül kell, hogy együtt éljenek a duálpárok, vagy, hogy sexuális kapcsolat legyen köztük, de mégis ilyen hatással van rám. És itt nem csak arról beszélek, hogy ha ötméteres körzetben megjelenik, már begerjedek, hanem arról, hogy az hatalmas boldogsággal töltött el, hogy hozá érhettem a hajához. Akár hányszor meghallgatom a “Minden most kezdődik el” című Ákos számot, at látom, hogy szeretrkezünk és én boldogságomban elsírom magam. Biztos vagyok, benen, hogy ez a valóságban is így lenne.

-Ez normális.

Na igen, csak arra nem jöttünk rá, hogy miét normális. Hiányzik Robi. Hihetőnek tartom, hogy ő a duálpárom. Vele valóban egésznek, hibátlannak és nőnek érzem magam. Vele minden természetes. Vele minden olyan, mintha már nagyon régóta ismerném.

-De ha a lelkek érzik ezt a kapcsolatot, akkor neki is kellene, nem?

-Ő is érzi, csak most nagy lelki válságon megy keresztül. Neked is idő kellett Gábor után – mondta anya. – Talán azért kerül, mert fél. Vagy ,mert tudja, hogy nem volna túl jó társaság.

Bólintottam. Igen, nekem is kellett az idő. De olyan szívesen segítenék neki. De nem merek. Félek, ha felhívom, és érdeklődöm, hogy itthon van e és mikor ér rá, azt hinné, hogy ráakaszkodtam. Mondjuk ilyenkor jut eszembe az a jó kis mondás:

 “Amit általában hiszünk, hogy mások gondolják rólunk, azt valójában mi gondoljuk saját magunkról!”

Szóval lehet, hogy mégis csak meg kellene interjuvólnom, hogy mikor hajlandó előmászni a csigaházából!