Túl vagyok életem elmúlt három legszebb napján. Csak az a gond, hogy nem összefüggően követték egymást, hanem egyhetes eltéréssel. Igen, igen, Ákossal találkoztam. És csodálatos volt. Egyre oldottabb vagyok a társaságában. A falakat, melyeket védekezésül a szívem köré emeltem, szép lassan lebontjuk közössen. Komolyan kezdem úgy érezni, hogy szerelmes vagyok. Lebegek, mosolygok, jó élni. Ha rá gondolok elgyengülök. Az utolsó találkozásunk csodálatosan alakult.
Korábban érkeztem Budapestre, mint szoktam. Igaz így több időnk maradt egymásra. Boroztunk szokás szerint, de hamar kivette a kezemből a poharat és behúzott a szobába. Hosszú előjáték volt, úgy éreztem lassan megőrülök. Nem hagyta, hogy viszonozzam a kedvességeit, mindig visszanyomott a párnák közé. Kapartam az ágyat, dobáltam magam. Összefolytak előttem a dolgok. Csodásan telt az éjszaka. Hosszan szeretkeztünk, a fülembe suttogta “szeretlek”. Csodálatos érzés volt. Mikor felkönyökölt, végig simítottam az arcát és én is kimondtam, szeretem. A szívem csordultig telt és ki is árdat, a mellkasomat feszítette ez a gyönyörű érzés. Szeretkezés után összebújtunk és beszélgettünk. Ott éreztem csak igazán nyugodtnak magam. Mintha már évek óta együtt lennénk. Tökéletes volt az összhang. A lelkem legszívesebben sikoltozott volna örömében. Ki akartam mondani! Isten rá a tanum, ki akartam mondani.
“-Szeretlek, Ákos!”
Mégsem tudtam megformálni a szavakat. Csak kapaszkodtam belé, könnyek marták a szemem, belé mélyesztettem a körmeimet, de nem tudtam kimondani. Talán majd legközelebb.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: