(Élet a pasin túl) Lépések egy stresszmentesebb élethez

 Erősen gondolkodom, hogy singli vagyok. Ákos elég bunkón viselkedik. Tudja, hogy beteg vagyok, de még egyszer nem ír vagy hívott, hogy élek e még. Elég egyoldalúnak érzem ezt a “kapcsolatot” Meígértem magamnak, hogy nem írok és nem hívom. Ha hiányzom neki, majd keres. Na önuralom kell, hogy ne csörögjek rá és osszam ki. Azt tenném szívem szerint. Kezdem magam megint egy lyan kapcsolatban érezni, mint amiből felépültem. Vagy legalábbis épülgetek. De én úgy gondolom, hogy ha elméletileg szeretek valakit, akkor legalább egyszer felhívom, h érdeklődjek, jobban érzi e magát. De még egy barátot is felhívok! Ő pedig…ennyire nem lehet elfoglalt. Ezt meg kell beszélnem vele, vagy azt mondom, hogy elválnak útjaink. Olyan sokat úgy sem találkoztunk, még könnyebben elválok tőle. De ha egyoldalú egy kapcsolat, tehát én írok, én hívom ő pedig nem nagyon reagál, csak a telefonhívásra…nem tudom. Megbeszélem vele. a nem jutunk dűlőre….többet nem hinném, hogy lefekszem vele. Így nehéz. Mintha csak használnának. És én nem ezta  sorsot akarom magamnak választani.

 Vicces! Most, hogy beteg vagyok, kerülnek. Megértem, persze, senki sem szereti, ha egy vírus ledönti a lábáról. Pláne végtagfájdalommal, fejfájással, hasmenéssel, torokfájással fűszerezve. Pedig jól esne egy kiadós ölelés 🙁 Nagyon is. De megértem szüleimet. Itt a mindenszenteki hajtás, most nem kéne, hogy kidőljenek. Én pedig kúrálom magam. Mást nem tehetek. Írom a karácsonyi mesémet, pihenek, teázom, olvasok. Regenerálódom. Néha felmászom a netre. 

 A férfiak nem a szavak emberei. Vagy félnek tőle, vagy nem találják a megfelelőket, vagy nem is akarják, mert ők úgy gondolják, hogy a tettek és a tekintet sokkal többet mond, minden szónál. Sajnos ez nincs mindig így. Szükségünk van rá, hogy néha kimondjátok azt a bűvös szót. Egyszerűen hallanunk kell. persze nem egyfolytába, akkor valóban elkopna, elveszítené az értékét. De egyszer-egyszer, mikor együt vagytok velünk, egy meghitt pillanatban…csak suttogd: Szeretlek.

 Azt hiszem egyre szerelmesebb vagyok. Ez jó érzés. Régebben féltem tőle. Féltem kinyitni a szívemet ismét. Nem akrtam, hogy újra darabokra törjék. Szerintem érthető. Nyomon követhettétek a blog elejétől, ahogy sikerült talpra állnom. Nagyon nehezn ment. Sok sgítségem volt hozzá. Stüleim, barátaim, férfiak, akik próbáltak nekem udvarolni. Közben acélosodtam, mikor haz kellett utaznom és szembenéznem a ténnyel, hogy Gábor már mással boldog. Az is nehezn ment. Szó szerinti szívfájdalmam volt, nem akartam kimozdulni a lakótelepről, hoyg ne kelljen belé futnom. De ezt szép lassan, a hetek, hónapok elteltével sikerült leküzdenem.

Közben megismertem Ákost, majd Andrást, és úgy éreztem készen állnék egy újabb kapcsolatra. Fél évvel a szakításom után. Andrást választottam, de a fentiek másként döntöttek., szerintük rossz volt a választásom. András visszament a volt barátnőjéhez, aki korábban megcsalta. Én pedig enm értettem. De most így belegondlva, talán akkortájt még én is visszamentem volna Gáborhoz, ha térden csúszik előttem.

Még azon a héten találkoztam Ákossal, hogy kicsit helyre rázzon. Borozgassunk, sütizzünk, beszélgessünk egy jó. Össze lettem lapátolva, de ehhez sok pussz is járt. Sok-sok csók. És azóta vele vagyok. Őt kellet volna választanom. Nem véletlen, hogy ennyire egy hullámhosszon vagyunk. És talán most mondom azt őszintén, hogy valóban szerelmes avgyok. Egyszerűen, ha vele vagyok, mellette fekszem, átölel és a fejem a vállá pihem, egyszerűen biztonságban vagyok. Otthon érzem magam. És ma újra megyek hozzá. Este kilenckor már meg is csókolhatom az Őrsvezér téren 🙂