Kezdek nagyon kiborulni. Emellé görcsölök is fenemód. Miért van az, hogy csak egy 
hónapot hagytam ki, de sokkal jobban fáj, mint bogyóval? Érthetetlen. Minegy. Örülök neki, hogy megjött.
A kiborulás oka, a saját cölibátusom. Valóban jól mondják. A környezetem és egyéb dolgok is figyelmeztettek, hogy ezt hagyjam, mert én nem az a fajta ember vagyok, aki szűziesen tud élni. Igazuk van. Annyit meg tudok tenni, hogy kicsit mellőzöm és inkább a tanulmányaimra koncentrálok jobbna, de kiölni nem tudom magamból a vágyat. Az mindig ott lesz. A Macska csak szundikál, olykor felnéz, és ha sehol senki, összegömbölyödik ismét. Ő már csak ilyen. Én én is. Gondolom ti is tapsztaljátok, hogy mióta azt mondta, önmegtartóztatásba vonulok, egyre több erotikus képet rakok fel. Ez már kényszercselekvés nálam. Egyre több ilyen képet nézegetek, egyre gyakrabban kapcsolok azokra a bizonyos csatornákra, többet foglalkozom magammal, és érzem, hogy feszít a vágy. Én már csak ilyen vagyok. Nekem olyan szükségem van arra, hogy simogassanak, csókoljanak, hozzám simuljon egy másik ruhátlan test, mint másnák a levegőre, egy korty vízre, vagy az ételre. Ha sokáig nem törődnek velem, vagy nem engedem, hogy megtegyék, akkor olyanná válok, mint egy elhanyagolt növény. Megfakulok, hervadozom. Furcsa hasonlat, de ez a legjobb.
Talán azért bírtam eddig komolyabb összeroppanás, vágyroham nélkül, mert nem volt a közelemben potenciális férfi. Olyan, aki megkísértene. De hamarosan találkozom 
Robival is. Igaz, neki mondtam, még decemberben, hogy most kicsit visszavonulok ezen a vonalon. Bólogatott, nem mondta azt, hogy butaság, ő is ezt teszi. De neki nem is olyan fontos. És most jól jegyezzétek meg ezt a mondatot, szerintem elég ritka:
Egy olyan fiatal férfi, akinek nem fontos a szex!
Nem is annyira a kielégülésre vágyom. Arra, hogy összeolvadjak egy másik lélekkel. Hogy akkor, ott szeressük egymást. Egyek legyünk. Egészek. Azt hiszem inkább a Sötét angyalomra vágyom. Hogy vele váljak egyé. Fontos nekem. Azt nem mondom, hogy szükségem van rá, mert nem függhetünk senkitől, csak is saját magunktól. Egyszerűen, vele szeretnék lenni. Elmerülni benne, az étcsokoládé tekintetben, belesimítani az ében színű puha hajába, megcsókolni és hozzá érni. Szerelmes volnék? Nem tudom. Talán igen. Talán nem. Már magam sem tudom megkülönböztetni ezeket az érzelmeket. Azt tudom, hogy fontos nekem. Mint ember, mint férfi, mint barát. A részem. Tudok nélküle élni, de egy része mindig velem lesz, és én is ott leszek vele. Szeretem. Ő a társam. És ha ebben az életben nem az van megírva, hogy egy pár legyünk, akkor majd egy másikban. De örülök, hogy egymásra találtunk. És, hogy alig választ el 
minket távolság. Bár ő Szombathelyen tanul, én pedig Székesfehérváron. Azét jó, hogy tudunk találkozni. Azt hiszem szegényebb lenne az életem nélküle. Édesanyám fogalmazta meg egyszer nagyon szépen. Még a kezdeteknél, mikor megismerte. Miatta lettem kíváncsi erre az emberre.
-Mikor mosolyog, még a Nap is kisüt.
És igaza volt. De ne úgy értsd, hogy valóban kisüt a Nap. Hanem benned nyílik meg valami és mindent elönt a fény. Átmelegedsz, te is boldog leszel. Elhozta az életembe a tavaszt. Olyan érzés, mint mikor a hosszú, hideg tél után megfürdeted az arcodat az első napsugarakban. Ha ez a szerelem, akkor büszkén vállalom.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: