Egység:
Hűvös szellő simogatja a fákat.
Az emberek mind nyugovóra térnek,
Ahogy az árnyékok egyre magasabbra érnek.
Az égre felúsznak a csillagok,
S lassan a felséges Holdanya is felragyog.
Már csak egy helyen pislákol a fény,
Egy alak tüzet rak a hegyen, ez vagyok én.
Levedlem gúnyám, hajamat kibontom,
Tarisznyámból előkerül egy üvegcse, s tartalmát a tűzbe szórom.
Arcomra jeleket festek, napot, holdat, csillagot,
Medvebőrre öntöm köveim, s a mágia felragyog,
Magasra csapnak a lángnyelvek, nyaldossák az eget,
Behunyt szemekkel idézem meg a szelet.
Feléled az ősi erő, körbeveszi testem,
Magamba nézve meglelem, kit eddig kerestem.
Hullámzó erő, sajgó végtagok,
A holdra vonyítva, előbújnak a farkasok.
Éled az éjszaka, s a természet vele mozdul,
A távolban egy harang megkondul.
Vibrál testemen a tűz fénye,
Izzanak a rajzok, magába szív a mágia örvénye.
A természet mellett más jelek is égnek,
Emlékei egy varázzsal teli éjnek.
Bármerre jársz, én veled vagyok,
Testeden én is jeleket hagyok.
Ott élek a tűzben, mely melegít,
A patak vizében, mely szomjadon segít.
A csillagokban, melyek vezetnek utadon, ha az ég tiszta,
S ha tükörbe nézel, onnan is én nézek vissza.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: