Az Egyetlen…
Vak sötétben égő fáklya,
Világítótornyok őrző lángja.
Láng, mely megperzsel, ha hozzá érek,
Mint tűzbe röppent pillangó, porrá égek.
Sajog a folt, a forró máglya,
Lángol ruhám, hajam, szavam a szélben szállva,
Messzire jut, mint a hamu, mi marad utánam,
Mert örvénylő tűzként emészt a saját vágyam.
De újra és újra feléledve,
Fejem megrázva kezdek új menetbe.
Hiába fáradok, fel nem adhatom,
Élvezem minden percét, nem tagadom.
Ha perzsel, ha csókol, ha rám tekint,
Engem az otthon melege hevít.
Megéri a fájdalmat? Kérdem…
De, ha megérint, tudom, nincs mitől félnem.
Ő az Egy, az erő, a minden,
S visszaadja a reményt, ha hitem már nincsen.
2008. július 17. 22:33
Fülöp Johanna
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: