(Élet a pasin túl) Lépések egy stresszmentesebb élethez

 Álmok kínoznak, furcsa, a múltból feltűnő szereplőkkel, akik szélsőséges érzelmeket váltanak ki belőlem. Az egyik örül nekem, a másik legszívesebben kiebrudalna a lakásból.

Ősz, gyér hajú, megviselt zöld szemű, ősz borostával borított, ráncokkal megszabdalt ovális arc tekintett rám az álombéli lakás homályában. Hová öregedtél meg ennyire? Hogy történt? Hová lett az élet csillogása a szemeidből? Mi történt veled Gábor?

Csak álltam vele szembe, míg ő beszélt hozzám, csupán arra nem emlékszem, hogy mit mondott. Nyílván örült, hogy lát. Leültem vele szembe a nappaliban. Meg volt ágyazva.

Miért akarod, hogy itt maradjak? Itt van neked Judit. Mit szeretnél tőlem? Miért mosolyogsz ilyen beletörődően?

Hamarosan feltűnt az álomban Judit is. Cseppet sem örült a jelenlétemnek. Ágyazott, tett vett, és sürűn hangoztatta, hogy most már nagyon jó volna, ha távoznék. Nem szereti a vendégeket. Vagy szimplán engem.

Gábor szerette volna, ha ott maradok. Nem emlékszem, hogy mi lett a vége az álomnak. A Sláger rádió zenei blokja közbeszólt. De örültem, hogy felébredtem. Nem volt kedven ismét találkozni vele. Valamiért pedig ismét bemászott a fejembe. Miért álmodok ilyeneket. Ha vele álmodom, rendszerint bajban van, elhagyják, rossz állapotban van, mert kikészíti Judit.

Tán a belső vágyaimat látom, Vagy ezek is jósálmok. Ez az amit nem tudok eldönteni. De majd hozza az élet.

Koncentráljunk másra. Már csak egy éjszaka és megyek haza. Nagyon nehezen bírom. Szükségem van a párom közelségére, ölelésére, csókjaira. Két hete nem voltam otthon és nem bújtam hozzá. most már ideje 🙂 

“Mikor a legsötétebb az éjszaka, akkor már közel a hajnal.” Tartja egy régi mondás.

Igen ám, de mi van azzal a sötét szakasszal? Amikor úgy érzed, hogy megállt az idő, és nincs tovább. Hogy soha többé nem kel fel a Nap. Pedig tapasztalatból tudhatnád, hogy mindig eljön a hajnal, és újra átmelegítenek a sugarak.

Én is így voltam. Bent ragadtam a hajnal előtti korom sötétben. Hónapokig tartott. Csak kóvályogtam benne esetlenül, önmarcangolóan, keresve, hogy mit rontottam el, hol van a fény. És akkor megpillantottam a távolban azt a halovány sávot, a remény sugarát. És felbukkant. Igaz szép lassan, ahogy annak lennie kellett, én még is sietetni akartam. Pedig a természetet nem lehet siettetni, ahogy a sorsot és az érzelmeket sem.

És a türelmem meghozta gyümölcsét. Átmelengetett a Nap, simogat, körbeölel. Ellazulhatok a biztonságérzetben. És, ha újra el is érkezik az éjszaka, a tűzfény messzire űzi a gonosz árnyakat, és tovább melegíti a testemet 🙂

Milyen szép is a szerelem. A viszonzott szerelem.   

 Elmerültem a levéltári kutatás szépségeiben. Igaz, mire a Soproni Pamutgyár iratainak végére értem, már jojózott a szemem. A legrosszam dolog a régi  papirokban, hogy az írás megfakult és elmosódott rajtuk, így nagyon rá kell koncentrálni. Ott ültem a neonlámpás, csendes, papirillatú kutatóteremben és rábandzsítottam a jegyzőkönyvekre. Közben folyamatosan jegyzeteltem  a kockás spirálfüzetembe. Sokáig nem tudtam ott ücsörögni, mert pénteken korábban zár a levéltár. De így is beindultak a fogaskerekek az agyamban. Ha belegondolok, hogy úgy léptem be a nagy kétszárnyú kapun, hogy fogalmam sem volt miként kezdjek neki a szakdolgozatomnak, amint kinyitottam az első mappát, már is pörögni kezdett az agyam, és egymást érték a gondolatok.

Négyóra körül szálltam fel ismét a metróra a Moszkva téren. Sólyomnak megígértem, hogy főzök valami finom vacsorát, így következő állomásként az Interspárba galoppoztam. Alapban szeretem a nyüzsgést, az embereket, a sok impulzust ami ér, főként mikor Pesten vagyok, de most valahogy irritált. Ahogy elindultam az Örsvezér téren lévő Árkádüzletházba, a hideg kilelt az emberektől. A kéregető hajléktalanok, dohányzó 12 évesek, túlsminkelt 14 évesek, EMOsok, rendőrök, japán turisták, biznisszerkós emberek, akik a munkából siettek haza. És mindez egyetlen aluljáróban. Keresztül küzdöttem magam az Árkádig az embertengeren. Bent sem volt jobb a helyzet. Az üzletház földszintjén nagy tömeg gyűlt össze. Tudom, hogy ez a nagyfaluban nem nagy kunszt, de emellé egy hatalmas kifutó, üvöltő technozene, gumikötélen tekergő, extrahajlékony fiatal lány, és fekete sztreccs ruciban tipegő fiúk-lányok sora párosult, akik bordó bársonypárnákon csizmákat cipeltek. Igen-igen, belecsöppentem egy divatbemutató közepébe, mely a “Divat Reneszánsza” címen futó ötnapos rendezvény első állomása volt.

Nagy nehezen átverekedtem magam a bámészkodó tömegen és beléptem végre az interspár területére. Kicsit lenyugodtam, végül is otthon is van Interspár, el nem veszhetek. Igen ám, de itt is nagy volt a tömeg, egymás elé vágtak be az emberek.

Éhinség jön? Vagy mi van?

Összekapkodtam ami kellett, egy nő közben majdnem felborított, mert neki azon a 20 centi kis helyen kellett bejönnie a sorba, ami köztem és a polcrendszer  között volt! Hihetetlenek az emberek. És még ő morgott, mikor véletlenül neki mentem . Furcsa, a legtöbb fővárosi megasavanyodott, faarcú, és úgy közlekednek, akár a szemellenzős lovak. Furcsán néznek rád a tömegközlekedésen, ha jókedvedben elmosolyotsz, csak azért, mert a metrón pár méterre tőled éppen betoltak egy párhónapos babát, vagy ott liheg egy párhónapos kölyökvizsla a gazdája mellett. Olyan, mintha őrültnek néznének. Miért ne mosolyoghatnék? Az ember boldogságra termett.

Otthon elkezdtem Jóbarátokat nézni Sólyom gépén, hat körül pedig nekiálltam a vacsorának. Gondoltam, talán hétre hazaesik ez a jóember és meleg vacsorát ehet. Ám mire elkészül a mézes-mustáros-csirkemelles rízs, és túl voltam egy félórás forró fürdőn, még mindig nem érkezett haza. Időközben Zsolti is felhívott. Én már hálóruhában feküdtem keresztbe az ágyon, kinyújtott lábaimat magassan a falnak támasztottam. A beszélgetés felénél nyílt a bejárati ajtó, Sólyom megérkezett. Integettünk egymásnak. Nem akart zavarni, így nekivetkőzött a fürdőben és belépett a konyhába vacsorázni. Sokáig nem tartott az önkéntes számüzetés, Zsoltival háromnegyed órát beszélgettünk, majd nagy búcsúpusziszkodás közepette elváltunk.

Sólyom nagyon meg volt szakadva, de a vacsora jólesett neki. Beszélgettünk, ettünk, összetámaszkott homlokkal, összegabalyodó lábakkal eszmét cseréltünk. Furcsa volt ismét ilyen szabadon beszélgetni a szexualitásról és az élet nagy kérdéseiről  egy másneművel. Minden a nevén volt nevezve, csak semmi köntörfalazás. Sikerült megbeszélni azt az egy hónappal korábbi kitörésemet, amikor a barackpálinka hatására előbújt belőlem a Tigrisnő és széjjel szaggattam és haraptam őt. Neki nagyon tetszett, hogy így viselkedtem. Pedig mikor felébredtem, a másnaposság mellett ott égett az arcomon a szégyenérzet is.

-De miért szégyellted magad? – kérdezte a hajamat cirógatva.

-Mert a legdurvább, amit szex közben kimondtam valaha is, az a “dugj meg!” volt. Akkor mégis, elszaladt velem a ló. Ilyen még soha nem voltam.

Még így, több, mint egyhónapnyi távlatból visszatekintve is égett az arcom a zavartól, ő pedig csak nevetett. Szerinte aranyosan festettem pipacs pirosan.

-Szerintem a legtöbb pasi szereti, ha egy nő így bevadul. Mármint nem az amúgy is mocskosszájú, hanem a visszafogottabb fajta. Én is meglepődtem egy pillanatra, de nagyon tetszett – mondta.

Mély levegőt vettem. Oké, hiszek neki.

A felszín alatt ott tombolt bennem a vadmacska, aki legszívesebben neki esett volna újra. A vérem forrósodott, ahogy egymás mellett heverésztünk, ő a hajamat, én a mellkasát cirógattam. Nem éreztem magam bűnben, ahogy ő is mondta, megvan hozzá a múltunk. De a vérem pezsgését igyekeztem leküzdeni. Az embernek szüksége van egy baráti ölelésre, a másik közelségére, mikor az otthon és a többi, számára fontos ember 300 km-re vannak tőle. Összebújva, minden szexuális felhang nélkül aludtunk el. És jóleső érzés volt, hogy itt van melettem egy erős, szilárd, meleg test, ami ugyan úgy igényli az én közelségemet ezen a hideg éjszakán.

 Nehéz napok elé nézek. Ezen a hétvégén nem megyek haza, mert fel kell utaznom Pestre a levéltárba, hogy gyűjtögessek. Egyszerűen muszáj nekikezdenem a szakdolgozatomnak. Szállást ismét Sólyom ad, így még inkább meg lesz nehezítve a helyzetem. Bár, ahogy ismerem magam… ha szerelmes vagyok, és tudom, hogy viszont szeretnek, akkor nem válok csalárd cédává. Bár Lilu kételkedik benne… nos, Bari, te ismersz valahonnét

🙂

 De érzem, hogy nem fogok elcsábulni. Jól érzem magam Zsolti mellett, és nem vagyok hajlandó múló gyönyörért eldobni ezt a biztonságot és nyugalmat. Hiszen ezt a gyönyört otthon is megkapom, sőt, jobbat és többet 🙂 Csak azért mert hiányom van, és a hétvégére le kell mondanom a párom ölelő karjáró, forró szájáról, a testéről…. csak azért nem nyúlok pótszerért.

Felutazom, beszélgetünk, filmet nézünk, ahogy ismerem borozni is fogunk, aztán alszunk. Valószínüleg fél vagy háromnegyed órára el fogok vonulni a fürdőszoba magányába, mert Zsolti minden este felhív, hogy beszélgessünk. Ez pedig pláne magamhoz térít majd, ha esetleg Sólyom bepróbálkozna nálam.

Szombaton visszautazom Székesfehérvárra a lecsófesztiválra, amiről Liluval és Ritával tudósítani fogunk. Kíváncsi leszek. A lányok szerint a tavaji jó volt. majd kiderül 🙂

  Azt hittem pirosabb leszek a reggeli találkozásnál, de tévedtem. Én vezettem a Mátyás király utcai virágboltunkig. Jól ment, még a parkolás is sikeres volt, nem akadtam meg egyszer sem, én uraltam az autót, apám is büszke volt rám. Hát még én saját magamra.Kimásztam a kocsiból, kipakoltunk, majd lezártam a központi zárat. Kóvályogtam az élménytől, a vezetéstől és a 3 és fél órányi alvástól. Lopva az elektronbolt felé pillantottam. Az ajtó zárva volt, nyílván a hideg miatt. De éreztem, hogy már a gondolatra is vér szökik az arcomba, hogy ő odaát van foltokkal a nyakán, amit fényes nappal valóban mindenki lát. Ez este nem érdekelt. Most viszont belepirultam. Épp, hogy odaértem a bejárati ajtóhoz, apám pedig elfordította a kulcsot, valaki lerohant. Jobban modva tudtam, hogy ki rohan la, ölel magához és nyom egy hatalmas csókot az arcomra. Rá mosolyogtam. Éreztem, hogy zavarban vagyok, bár ő cseppet sem tűnt annak. Köszönt apámnak is, majd futott vissza dolgozni.

Egyszer én lógtam át, egyszer pedig ő. De ahányszor megláttam, akár amikor átjött, akár, amikor pakolt a bolt előtt, mindig eszembe jutott, hogy mit éltünk át hajnalban. És hol felvillanyozott, hol pedig zavarba hozott az emlék.

Estére eluralkodott rajtam a betegség, így nem ismételtük meg az éjjeli együttlétet. Ám de szombaton… a mennyben éreztem magam.

Nono meglátogatott betegálományomban. Fél hat körül váltották egymást Zsoltival. Végre bemutathattam őket egymásnak. Úgy tűnt, hogy Nononak szimpatikus. Ez nálam fontos, mert eddig nem nagyon jött ki a barátaimmal. De most őszintén mosolygott. Miután távozott, bevonultunk a szobámba. Ismét kezelésbe vette a gépemet. Én pedig visszabújtam a takaróm alá.

-Oroszék nyolcra várnak mindet.

-Szerintem addig képes leszek elkészülni – mosolyogtam és odakúsztam a háta mögé. Átöleltem, az orrommal piszkáltam a nyakát és a fülét. Éreztem, hogy mélyet sóhajt, hátranyúl és átölel.

Akartam őt, érezni, ízlelni, harapni. Ő elindította a programot, ami talán helyrehozza a gépemet, majd megfordult, és az ágyra döntött.Összegabajodtunk, és hirtelen túl sok lett rajtunk a ruha.Lehúztam róla a fekete pólót. A szürkületben még megcsodálhattam saját jeleimet, amivel beborítottam csütörtökön a nyakát és a vállát. Ahogy végig futtattam ujjaimat a hátán, az ujjbegyeimmel aprócska dudorokat éreztem itt-ott. Tudtam, hogy a körmöm hagyta ott őket.

Lágyan harapdálta az államat, az arcomat,a számat, a nyakamat. Húzta sorra le rólam a ruhákat. Hamar eljuttatott a csúcsra és maga is nekivetkőzött. Hamarosan ismét magamban érezhettem, teljes testemmel igyekeztem nekifeszülni, szinte egyé olvadni vele. Szükségem  volt rá. A közelségére. Belemarkolt a csípőmbe, hogy mégközelebb vonjon magához. Ahogy elkaptak a kéj hullámai, úgy keztem elveszíteni az eszemet, s úgy martam ismét foggal-körömmel a testét. Több ízben a kezemet magához szorítva bátorított, hogy erősebben is csinálhatom. Nekem sem kellett több, teljesen oda adtam magam az érzésnek, s kiereszve tigris karmaimat, mélyen a lapockájába, a gerincébe és a derekába mártottam azokat. Egyre mélyebben szedte a levegőt. Most tudatomnál voltam, s annál inkább marcangoltam, minél jobb volt az aktus.

Egy idő után talán elege lehetett belőle, vagy így volt kényelmes, fogalmam sincs róla, de az oldalamra fordított, majd hasra, anélkül, hogy elhagyta volna a testemet. Két kézzel kaptam kapaszkodó után, ez a helyzet számomra túlságosan is ingerlő volt. Körmeimmel az ágyam végébe martam, fogaimat pedig az egyik jókora párnába mélyesztettem. Próbáltam abba sikoltani, szerencsére a sok szivacs elnyelte a hangomat. Hol a vállaimat, máskor a csípőmet markolta, amit kicsit meg is emeltem, hogy még intenzívebb legyen az érzés. Most jobban bírtam, mint először, pedig így is majd egy órát szeretkeztünk a sötét szobában.

Teljesen oda adtam maga neki. Nem tehettem mást. Mikor még ott volt felettem és magamhoz ölelhettem, éreztem, hogy ő is kinyílt felém. Hogy engem akar. És nem csupán a testem. De mindenestül. És még így, neki háttal is nyitva maradtam.

Hamarosan ő is elment, én pedig remegve lihegtem bele a párnámba. Mellém hevert és magához ölelt.

-Mi elméletileg nem vendégségbe készültünK? – kérdeztem csendesen, mosolyogva.

-De igen – mormogta, de az ő szája is felfelé görbült. – De most valahogy nem érdekelt. Nyugodtan késhetünk.

-Várj míg visszatér az élet a tagjaimba – motyogtam.

-Ezzel én is így vagyok – jobban magához ölelt.

Ekkor azonban csengeni kezdett a telefonja.

-Csak emlegetni kellett – morogta.

-Szerintem vedd fel.

Elmászott a telefonjáért. A sógornője hívta, hogy még is merre járunk.Zsolti a számítógép szerelésével takarózott, de biztos, hogy nem vették be. Kaptunk negyed órát, hogy odaérjünk a buliba, vagy nagyon megjárjuk.

-És ne fojtsd vissza, nyugodtan engedd ki a lihegést – hallottam a telefonba Apol hangját.

Ezen már muszáj volt elnevetnem magam.

-Igyekszünk – ígérte emberem, majd kinyomta a telefont. – Ezek nem vették be.

-Ebben biztos lehetsz – dőltem hátra nevetve. Ő fölém gördült, nevetve megcsókolt, majd egyre hosszabban és szenvedélyesebben. – Ha oda akarunk érin, szerintem most hagyjuk abba, mert újra elcsábulok – toltam gyengéden el magamtól. Legalább én ne veszítsem el a józan eszemet.

Összekészültünk, majd irány a Rozália utca. Átmentünk a kapu alatt. Már messziről hallottam a beszélgetéseket, a harsány nevetést. Kicsit zavarba jöttem. Zsolti húzott maga után, én pedig hagytam. Nagy hujjogással üdvözöltek minket. Három nő, négy férfi.

-Na végre, csak, hogy ideértetek Pocok.

Indult felénk a házigazda, Orosz, aliasz Gábor. Nálam jóval vékonyabb volt, és tíz centivel alacsonyabb. Zsoltinak igaza voklt, itt mindenki kisebb, mint mi.  Furán is éreztem magam. Be lettem mutatva sorra mindenkinek, puszi és kézfogás egymást követett, majd betessékeltek a jó meleg házba. Meglepödtem, hogy ekkora szeretettel fogadnak, és igyekeztem is rászolgáli. Egy darabig csendes és visszahúzódó voltam. Szorongattam Zsolti kezét, mintha attól félnék, hogy, ha elengedem, akkor elveszek a rengetegben. 

-Nocsak Pocok, megtámadott a porszívó? – kérdezte jó hangosan Orosz, észrevételezve a jeleimet. Ezek után páran még “lopva” megnézegették, én pedig igyekeztem leküzdeni a zavaromat. Mit is gondolhatnak. Kész paradoxon ez a lány. Szét marcangolja a barátjukat, de most meg irul-pirul, mint egy szűzlány!

Hamar befogadtak, egy nagyvadász után kezdtem feloldódni, lassan megjegyeztem a neveket, beszélgettem, kiosztottam Oroszt, a házigazdát, aki ennek ellenére, vagy ennek hatására megkedvelt. Zsoltit többször kirángatták rágyújtani, én pedig ottmaradtam a lányokkal, és olykor Zsolti bátyjával. Ahogy elnéztem ezt a sötéthajú, törékeny, 160 centi körüli férfit, meg nem mondtam volna róluk, hogy testvérek, de még azt sem, hogy rokonok. Emberem magas volt, 192 centi, szőke, hosszúkás arccal, lapát kezekkel, szépen metszett zöld szemekkel. A bátyja alacsony volt, törékeny testalkatú, sötétbarna hajjal, gyémánt alakú arccal. De miután a szemébe néztem, már el tudtam hinni, hogy van köztük rokonság. Ugyan az a szempár nézett vissza rám, csak kisebb kiadásban. Csupán két év volt köztük, én még is az öccsének néztem volna. 

Csak ültem ott a konyhában, a mellettem lévő előszobai tükörből pont láttam Zsoltit, ha nyitva volt az ajtó. A szívem csordultig telt szerelemmel és melegséggel. Csak néztem, ahogy ott áll a barátai között elképesztően jóképően fekete bőrdzsekiben, fekete pulóverben, szőke haja kócos  volt, zöld szemei élénken és boldogan csillogtak. Elég volt csak ránézni, és azonnal, eltűnt minden kétség, minden félelem a bensőmből. Csodálatos ez az ember. Összetartozunk. Ezt is rég éreztem.

Volt már olyan, hogy “mi”. Tudjukkivel. Aztán sokáig “Ő” és “Én”, volt, és most magától értetődően ismét a “Mi” létezik. Mintha mindig is együtt lettünk volna. 

Azt hiszem, hogy ez kérdés nélkül is látszódott rajtunk. Ha ránézek, szinte ragyog. Vajon én is ugyan így ragyogok? Látszik ez a boldogság? Mert az ővé majd kiveri az ember szemét. Istenem, micsoda tűz égett azokabn a szemekben. Azokban a gyönyörű zöld szemekben. El tudnék bennük merülni örökre. 

MIután hazakísért, a kapuban kifaggattam, hogy még is miért rángatták ki olyan sűrűn, mert nem mindig volt bagószaga.

-Orosz kérdezgetett rólunk.

-Még is mit? – valóban fúrta az oldalamat a kíváncsiság.

-Megkérdezte, hogy ez komoly e.

Felvontam egyik szemöldököm. – És mit mondtál.

-Utána rájött, hogy hülyeséget kérdezett. Elég jól ismer, és tudja, hogy régóta nem volt senkim.  De végül leszereltem.

-Mivel?

-Csak megkérdeztem tőle, hogy érezte-e már azt, hogy megtalálta a másik felét.

Mindeközben a vállán nyugtattam a fejemet. De ennél a mondatánál egy kicsit megdermedtem. Kétféle érzés cikázott át bennem. Egyrészt megijesztett. Három hét után, hogy érezheti ezt? És másik viszont jóleső érzés volt. Talán a szívem mélyén én is így érzem. De még nem tudom nyugodt szívvel kijelenteni. Akkor csupán hátrébb hajoltam, hogy felnézhessek rá.

-Valóban ezt érzed? – kérdeztem.

-Igen – bólintott, s arcomat a tenyerébe fogva odahajolt hozzám, hogy megcsókoljon.

 Azt hiszem most, hogy megkezdődött az iskola, csak most kezdetem el igazán értékelni, hogy újra járok valakivel. És csak most derült ki, hogy mennyire fontosak vagyunk a másik számára.

Az első hét még tűrhető volt, és hamar elment, bár az is rásegített, hogy alaposan megfáztam, és a hét nagy részét az ágyban fekve, teázva és filmet nézve töltöttem. Idegeskedtem, mert még nem kötötték be az internetet, elvonási tüneteim voltak. De legalább volt időm ismerkedni két új lakótársammal. Dóri, ő velem egykorú és eléggé egy hullámhosszon vagyunk. Jókat beszélgetünk, eszmét cserélünk, szinte azonnal megnyíltunk egymásnak.  Eszti, ő 18 éves, nos… vele már nehezebb a helyzet. Hihetetlen, hogy ennyire érződik ez a négy évnyi korkülömbség. Egyszerűen nem találom vele a közös hangot. Egyéb problémák is vannak, pl nem veszi ki a részét a házimunkából. Nem minta jómagam, vagy Dóri annyira rendmániások volnánk, de Eszti…. szóval nem nagyon mosogat, seper, felmos, és az egyéni tisztálkodással is olykor bajok vannak, bár ez nem igazán tartozik ránk.

Csütörtökön, mikor haza utaztam, még kétségek gyötörtek. Ültem az ICn, bámultam ki az egyre sötétedő tájra, és azon elmélkedtem, vajon valóban szükségem van nekem erre a kapcsolatra. Ideges voltam. Jó döntés volt elkezdeni? Meg tudja nekem adni amire szükségem van? Én én neki? Össze illünk? Szerethet egy nő egyszerre több férfit is? A vér ott zúgott a fülembe, s duruzsolta bele az életembe megforduló férfiak nevét, akik nagy hatással voltak rám. Úgy éreztem még mindig szeretem őket; Dark Angelt, Fehér Sólymot, Tudjukkit, és persze ébredezik bennem Zsolti iránt is valami mélyebb, valami komolyabb. Ő valóban szerelmes belém, már a nézéséből látom, abból érzem, ahogy megérint, magához ölel.

Csak ültem a vonaton, zenét hallgattam, elmélkedtem…. mikor feltűntek Sopron fényei, a gyomrom rég nem érzett görcsbe ugrott. Most mi lesz? Odáig hergeltem magam, hogy kicsit gyenge lábakkal küzdöttem le magam a vonatról. Csak álltam magányosan a peronon a hömpölygő emberáradtban. Sehol sem láttam a páromat. Néztem jobbra, néztem balra, de semmi. Aztán hirtelen megláttam. A gyomrom még kisebbre szűkült. Elindultam felé, arcomon önkéntelenül is mosoly terült szét. Ő is észre vett, félúton találkoztunk. A nyakába borultam, még jó, hogy addig érek. Fél kézzem magamhoz öleltem és csak szorítottam. Teljesen hozzám simult, belecsókolt a nyakamba. Kicsit hátrébb hajoltam, hogy belenézhessek a szemeibe. És mikor elmerültem abban a tiszta zöld tekintetben, minden korábbi kétség elpárolgott. Megcsókolt. Hosszan, szenvedélyesen. Ebben a csókban minden ott volt. Szerelem, vágyakozás, öröm, a viszontlátás boldogsága.

Hazavitt. Otthon beleborultam szüleim nyakába, elmeséltem nagyjából mi történt velem Fehérvávon, amjd bevonultunk a szobámba. A gépem már egy jóideje betegeskedik. Zsolti kezelésbe vette, én pedig elemntem megfürdeni, hogy lemossam magamról a vonat szagát. Utána megágyaztam. Éreztem magamon a tekintetét, szemében láttam a vágyakozást. A gyomrom egyszerre ugrott görcsbe, és áradt szét bennem a kellemes melegség. Nem volna még korai három hét után? Nem tudtam eldönteni. Odaléptem hozzá, ő behúzott a lábai közé, arcát a hasamnak nyomta. A szaténon keresztül is éreztem, hogy milyen meleg a teste. Mindig jó volt hozzábújni. Átmelegített, megnyugtatott, ellazított. De a lazaság most messzire került, ugyanis lassan leoldotta rólam a köntösömet, széles tenyerét végig futatta szaténhálóruhámon át a testemen. Beleborzongtam az érintésbe.Mély sóhaj hagyta el a mellkasomat. Ujjaimat beletemette a hajába, belemarkoltam. Istenem milyen jó érzés volt!

Az ágyon összebújtunk. Otthon éreztem magam az ölelésében, ahogy már régen. Egy biztos pont volt, egy mozdíthatatlan meleg szikla, amiben tudod, hogy megkapaszkodhatsz, mert ott van. Meleg keze besiklott a felsőm alá, a hátamat és az oldalamat, a hasamat simogatta gyengéden. Ahogy levetkőztetett, az óvatos gyengédség kezdett elpárologni. Az érintéseibe beköltözött a mohóság, bár próbált türelmes lenni. Hiszen ki tudja, lehet, hogy ismét nemet mondok, akkor pedig miért gerjesztette volna magát fölöslegesen. Lekerült rólam a szatén rövidnadrág is, szája lassan haladt a nyakamtól az ágyékomig, beleharapott a belsőcombom lágy részébe, amitől felszisszentem. Hamar eljutottam a csúcsra. Mikor kezdtem magamhoz térni, még mindig a plédemet markoltam mind a két kezemmel. Fejét a combomra hajtotta, onnan nézett fel rám elégedett mosollyal. Ahogy csak egy férfi tud nézni, mikor érzi, a nő mindenestül az övé, már csupán egy vékony határ választja el, a nő akarata, de már az is gyenge lábakon áll.

Remegő kézzel simítottam bele szőke hajába, hüvelykujjamat végíghúztam íves szemöldökén. Önkéntelenül is mosolyogtam. Azthiszem mindig fal ledőlt bennem. Miért is határolnám el magam, mikor szeretem ezt az embert. Miért tagadom meg magam tőle? Miért állnék már meg? Hiszen akarom. Vágyom rá. Ara, hogy egyesüljünk és teljes valójában láthassam, megtapasztalhasam ezt az embert. Hiszen annyira magától értetődő.

Ismét végíghúztam ujjamat a szemöldökén s bár kicsit rekedten, de sikerült megszólalnom.

-Kívánsz engem?

-Nagyon.

Félkönyékre támaszkodtam és elmosolyodtam. Ahogy csak egy nő tud, ha érzi, a markában tartja a férfit.

-Akkor szeretkezz velem.

Egy pillanatra átsuhant az arcán a meglepetés, de hamar elmosolyodott. Felkönyökölt ő is éls egy röpke csókot nyomott a számra.

-De aztán holnap ismerj meg – néztem rá gúnyos mosollyal.

-Ne butáskodj – döntötte kicsit oldalra a fejét és megsimogatta az arcomat. – De biztos, hogy szeretnéd?

Mélyet sóhajtottam. – Igen.

Ez az egyetlen szó elég volt ahhoz, hogy minden maradék önuralma elszálljon és átvegye helyét a mohóság. Hátranyomott az ágyon, szenvedélyesen megcsókolt, közben pedig vetkőzni kezdett. ég kotorászott kicsit, sejtettem miért. Kicsit elcsodálkoztam, hogy ennyire felkészült, de azt hiszem akkor akadtam volna ki, ha nincs védelem. Bár akkor, ott túl voltam azon, hogy gondolkodjak. Harapdálta a hasamat, az oldalamat, a belsőcombomat, és azt a lágy részt, ahol a combom végződik, s csak pár penti választja el a forróságtól.

Fölém támaszkodott, a csípőm alá nyúlva magához húzott. Belém siklott, hogy mély levegőt kellett vennem, amjd megcsókolt. Megharaptam az alsó ajkát, ujjaimat végig húztam a háta hibátlan, puha bőrén. Finoman végig karcoltam, számat a nyakához, amjd a vállához érintettem puha csókot lehelve rá. Áma az idő előrehaladtával a körmeimet egyre mélyebben vájtam a hátába, s az ajkaim helyet is inkább a fogaimat használtam. Nem szólt rám, sokkal inkább úgy tűnt, hogy élvezi a dolgot, íyg felbátorodtam. De a végén már nem tudtam uralni magam. A kéjben valahol félútán átbillentem az öntudatlanságba, a testem magától mozdult, az elmém kikapcsolt, de még mindig kapaszkodtam foggal körömmel a fölöttem hullámzó kemény testbe.

Azon kevés tiszta pillanataimban, mikor egy-egy hirtelen helyzetváltoztatás, vagy más impulzus a felszinre lökte az öntudatomat, szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy nem bírok vele. Nem hittem volna, hogy eljön az idő, amikor újra megtalálom a méltó “ellenfelet”, aki fölém bír kerekedni, legyűr, leigáz, maga alá gyűr, s öntudatlanságba taszít. Kezeimet a fejem fölé szorította a csuklómnál fogva, úgy, hogy mozdulni sem bírtam, miközben az oldalamat, a felkarom belső felét harapdálta, tovább feszítve a már amúgy is túlingerelt idegszálaimat. Nem tudom nyögtem e hangosan (pedig szüleim a másik helyiségben aludtak), de a szám ki volt száradva. Zsibadtam, olyan voltam, akár egy mesterét vesztett marionett bábu, aki összecsuklik, ha magára hagyják. Megdöbbentett az erejével, amikor a derekam alá nyúlva fölemelt és az ölébe ültetett. Én csak a nyakába borultam. körmeimet a hátába mélyesztettem. Valahol mélyen tudtam, hogy nyoma fog maradni, de nem bántam, mi több, aztakartam, hogy magán viselje a jeleimet, hogy lássák, ő az emény. Jó tigris módjára kijelöltem a területemet, és ő még élvezte is.

Megteltem vele, az illatával, az ízével, a testével, és egyik sem volt ellenemre. Az öntudatlanság hívogatott. Így már nagyon rég nem szeretkeztem. Legalább két éve. Megdöbbentett a kitartása, hogy ennyire bírja, pedig hosszú ideje nem volt nővel. Engem pedig egyik hullám a másik után temetett maga alá. Mikor kinyitottam a szemeimet, akkor is csupán homályos foltokat láttam.

A végén már könyörögni kezdtem, egyszerűen nem bírtam épp ésszel tovább. Karjaim lesiklottak a hátáról, s az újabb kéjhullámban már az ágyat martam szét. Pár perccel később fogait a nyakamba mélyesztve jött utánam a pillanatokig tartó öntudatlanságba. Teste sikos volt a verítéktől, és nagyon reméltem, hogy a háta csupán attól. Fogalmam sem volt róla, hogy milyen pusztítást vittem végbe a hámrétegen, de talán nem serkent ki a vére. Mindezen csak akkor kezdtem el töprengeni, mikor mellém hevert és én kinyújtóztathattam elgémberedett végtagjaimat. Magához ölel. A szíve úgy döbörgött, hogy attól féltem utat tör magának a bordái között.

Miután tudatosult bennem a zsibbadságom, a remegésem, majd a zsibbadás helyét kezdte átvenni a sajgás, halkan elnevettem magam, majd egyre hangosabban, végül már ő is nevetett velem és jobban összebújtunk.

-Szeretlek – suttogtam a haját simogatva.

-Én is. Nagyon szeretlek – mormogta bele a hajamba.

Ott tudatosodott bennem, hogy én valóban szeretem ezt az embert.   

 Ma munkamegbeszélésem volt. Úgy néz ki, hogy a Brókernetnél fogok dolgozni. Előbb még egy kéthónapos képzés, amihez jelenleg szponzort keresek. De jónak tűnik. Ilyen stílusú munkát álmodtam magamnak. Jönni-menni-beszélni-ismerkedni-üzletelni-rábeszélni-meggyőzni-információt adni kapni….

Vasárnap pedig költözöm vissza Székesfehérvárra. már várom. Igaz várom is és nem is. Várom mert szeretek a magam ura lenni, és hiányoznak a barátnőim. Másrészt viszont ismét vár itthon valaki, akit nehéz it nagyni hetekre. De hozzá kell szokni.

Én még jobb helyzetben vagyok. Mindig azt mondják, hogy minden kapcsolatban az egyk fél jobban ragaszkodik. És kivételesen itt most nem én vagyok az a fél. Érdekes a dolgk ezen oldalán lenni. Mert ugyan szeretek vele lenni, nehéz elengedni, de azért nem hülyülök bele a hiányba. Ő viszont jobban kapaszkodik belém. Szinte körülrajong. Félelmetesen ismerős a szituáció. Hasonlót még Tudjukkivel éltem át. Ott is hasonlóan kezdődött, ő ragaszkodott hozzám jobban, és csak szexelni akartam veel, és a végén már én voltam az agyatlan bábu, aki képtelen G nélkül élni. Annyi különbség van, hogy Tudjukkivel két hét után már keféltünk, mint a nyulak (nemhiába, arra kellett míg bele nem szerettem). Itt viszont még nem érzem akkora szükségét. Visszafogom magam. 

Apámnak is feltűnt, hogy Zsoltival sokkal megfontoltabb vagyok, mint eddig bárkivel. Azt hiszem végre tanultam a hibáimból. És alkalmazom a tanultakat.

Két hét után szerelmet vallott, de nem tudom valóban nekem szól, vagy csak azért ennyire érzelmes, mert már nagyon rég óta nem volt barátnője…..

 Egyre nehezebb és nehezebb visszafogni magamat. Persze nem csak nekem, de neki is. Minden nap randizunk, így nem csoda, ha vágyunk egymásra. Ráadásul elég friss a dolog, így ez is közrejátszik abban, hogy szeretnénk egymást minden formában megismerni, minél közelebbről.

Ma a kapuban kishíjján szétkaptuk egymást. Van egy olyan gyanum, hogy holnap Miki által elég rendesen cikizve leszünk, ugyan is, a nagy elragdtatásban, alaposan rákaptam a nyakára, így elképzelhető, hogy maradt nyoma. Azért írom feltételes módban, mert Tigris ide, vagy oda, sötétben még sem látok annyira jól 🙂 Holnap minden kiderül.

Éppen ma volt meg az első mintavétel….(erősen elpirulva irogatom mindezt!) Nem panaszkodhatom. (Még inkább pirulás!)

És igen Niki, igazad van, naggggyon nehéz visszafognom magam. De már egyre többet mutatok meg a szenvedélyes énemből, és igen csak jól reagál. Korábban attól féltem, hogy ha kicsit jobban kinyílok, akkor felnyom a falra a kapu alatt és totálisan elveszíti a kontrollt. Ehhez képest, csak fele annyira, mint vártam. A falnak nyomás megvolt, de uralkodott magán. Aki öt évig bírta, az aztán abszolút megtanulta, hogy mi az az önuralom! Én pedig csak tanulom. De egész jól megy.

 Érdekes az emberi természet. Amikor magányosnak érezzük magunkat, a fél karunkat oda adnánk azért, hogy öleljünk valakit, hogy érezzük, tartozunk valakihez. De, ha ott a lehetősége annak, hogy teljesüljön a vágyunk, már is elkezdünk habozni és kifogásokat gyártani, hogy miért nem volna jó számunkra egy kapcsolat.

Ezen mentem keresztül az elmúlt egy hétben. De mivel már ennyi idő eltelt, és még mindig nem jutottam el odáig, hogy kiszállok, akkor most már akár nyugodtan benne is maradhatok.

A stkei rocknapon ugyan is elkezdődött valami Zsolti és köztem, és azóta is tart. Érdekes módon túl egyszerűen jöttünk össze, túl egyértelműen. At hiszem ez az, amikor mind a ketten egyformán akarják.

Azóta randizgatunk, csókolózunk. Mint kiderült, öt éve nem járt senkivel. Őt idézve:

“Ha nem érzem úgy, hogy komolyra tud fordulni a kapcsolat, inkább bele sem kezdek. Amúgy is mindig válogatós voltam.”

Mennyi elfojtás lehet ebben az emberben? Ki fog derülni, de nem sietek el semmit. Csábítson el ő, amikor jónak látja, és ha én is kész vagyok rá, akkor talán megtörténik. A csókjaiban érzem a visszafojtott  vágyakat, és nem merek kezdeményezni, vagy elengedni magam és megmutatni milyen szenvedélyes tudok lenni, mert attól félek, hogy ez felébreszti az övét is, és a kettő mindent elsöpör. Egyenlőre visszafogott és szűzies vagyok.

Most Zánkán van VW találkozón. Engem is hívtak, de ,ost spórolunk és szükség van rám az üzletben. Elmentem volna. Bíz isten. Már rég a kocsiban ülnék nekidőlve, storykat mesélve, nevetve, mint Sitke felé menet.  Vasárnap este érkeznek haza. Addig is marad a telefon és az SMS 🙂

 Nem vagyok rá büszke, de azért nagy vonalakban leírom, hogy mit műveltem a Budapesti látogatás alatt. Szépen tartottam maagm Sólyommal szemben, nagyon nem kezdtünk ki egymással, csak beszélgettünk, összebújtunk, italoztunk.

A levéltárban sikerült használható anyagokat összeszednem, hamarosan böngészhetem is őket. Na ja, majd szeptember közepén.

Az utolsó napon kiakadtam, sokminden eszembe jutott Gáboral és Sólyommal kapcsolatban. Bemutatkoztam a vitrinben lévő barack pálinkának, kitört belőlem a féltékenység, mert Sólyom folyton SMS-t írt és elefonált.

Vajon miért nem velem foglalkozik? Miért nem kíván? Mi az oka? Pedig itt vagyok. Ezek cikáztak az agyamban, miközben ő próbált bejutni a lakásba. Ráfordítotam előzőleg a hevedert. Persze direkt. Természetesen már eléggé részeg voltam. Neki már nem mutattam, hogy kiakadtam volna rá.

Valahogy becserkésztük egymást. Az italnak köszönhetően teljesen felszabadultam. Olyan oldalammal találkoztam, amelyről eddig, ugyan tudtam, hogy létezik, de még nem tapasztaltam meg. Ez az igazi Tigris énem. Az eredménye: öt nagy szívot folt, és karmolások a hátán.

A viselkedésemet utólag kicsit szégyellem, mert elég mocskosan beszéltem. Valahogy kiszaladt a számon a d-betűs nemé életre felszólító ige, majd később a B-vel kezdődő is. Akkor, ott kicsit sem érdekelt. Izgattam vele. Telhetetlen voltam és energiával teli. Őt viszont kifacsartam, kizsigereltem, kicsit sántikálva ment az erkélyre rágyújtani.

De megvolt a böjtje, mert fél órán át okádtam a wc-be.

Egy jó ideig nem iszom barack pálinkát. KIcsit félnék tőle, hogy ismét előbukkan belőlem a Tigris. Bár, ha az ember a párjával éli meg mindezt, az egészen más.