“Mikor a legsötétebb az éjszaka, akkor már közel a hajnal.” Tartja egy régi mondás.
Igen ám, de mi van azzal a sötét szakasszal? Amikor úgy érzed, hogy megállt az idő, és nincs tovább. Hogy soha többé nem kel fel a Nap. Pedig tapasztalatból tudhatnád, hogy mindig eljön a hajnal, és újra átmelegítenek a sugarak.
Én is így voltam. Bent ragadtam a hajnal előtti korom sötétben. Hónapokig tartott. Csak kóvályogtam benne esetlenül, önmarcangolóan, keresve, hogy mit rontottam el, hol van a fény. És akkor megpillantottam a távolban azt a halovány sávot, a remény sugarát. És felbukkant. Igaz szép lassan, ahogy annak lennie kellett, én még is sietetni akartam. Pedig a természetet nem lehet siettetni, ahogy a sorsot és az érzelmeket sem.
És a türelmem meghozta gyümölcsét. Átmelengetett a Nap, simogat, körbeölel. Ellazulhatok a biztonságérzetben. És, ha újra el is érkezik az éjszaka, a tűzfény messzire űzi a gonosz árnyakat, és tovább melegíti a testemet 🙂
Milyen szép is a szerelem. A viszonzott szerelem.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: