(Élet a pasin túl) Lépések egy stresszmentesebb élethez

 Éppen a The Secret című filmet nézem. Már azáltal is jobban vagyok, hogy hallgatom. Nagyon igaznak érzem. Anyira egyszerűenek tűnik, és valóban az. Csak használjuk a Vonzás törvényét.

Emlékeztek, mikor az Univerzum csomagküldő szolgálatáról írtam? Próbáltátok páran? Vagy többen?

Te is, aki kinézett egy szép ékszert? Vagy te, aki sikeressen vizsgázott? És te, te nagyon vigyorogsz! Biztosan megérkezett a megrendelt szerelem az életedbe.

Azt hiszem valóban elég azzal kezdenünk, hogy pozitívan gondolkodunk. Szerencsére én alapban egy optimista ember vagyok. És az egész rendelgetést, vonzást egy jó játéknak fogom fel, így nem is csalódhatok. 

Sok oktatójellegű könyv létezik. De ebben az a vicces, hogy 300-400 oldalon ugyan azt boncolgatják, húzzák, vonják, nyújtják, mint a rétestésztát. Pedig a lényeg csak annyi, hogy hidd el, hogy valóra válnak a kívánságaid! Ennyire egyszerű. Feltétel nélkül bízz meg az Univerzumban.

Emlékszem, születésnapomra kaptam egyik barátnőmtől egy kis keményfedeles könyvecskét.

-Naplónak szántam – mondta.

De mégsem naplónak használom. Inkább leírtam a kívánságaimat, azt, miként terveztem meg az életemet. Pozitív, jelen mondatokban fogalmaztam meg a kívánságaimat (munkahely, anyagiak, család, egészség, utazások, autó). És elhiszem. Leírtam, hogy miként képzelem el az ideális társamat.

Lássuk csak, hogy emlékszem e még arra, hogy mit írtam…

Olyan férfit szeretnék párnak, aki illik hozzám, hasonló a mentalitásunk, életvidám, humoros, hűséges, kedves, romantikus, nálam magasabb, világos szemei vannak, illik hozzám korban és asztrológiailag is, és hasonló a libidónk.

Valami hasonlót írhattam. Lehet, hogy valamit kihagytam. Minxdegy. Mindezt júliusban alkottam meg. Akkor már és még nem volt senkim. Ideális időpont volt arra, hogy elkezdjem bevonzani az ideális partnert. Agusztus végére megérkezett az új kapcsolat. Nem tudom, hogy Zsolti e az ideális párom, de jelen pillanatban rá van szükségem.

Felvázoltam, hogy milyen munkahelyen szeretnék dolgozni, milyen típisú munkakörben, milyen házat szeretnék, milyen családot, autót, utazásokat, egészségiállapotot…stb. Jobb, ha le van írva, más képeket használ. Készítek majd egy kívánság táblát, amire képekben kiteszem a kívánságaimat. Csak be kell szereznem egy nagykartonlapot 🙂

Most jelen pillanatban salaktalanítok. Vettem ilyen teakeveréket a drogériában. Szerintem hat, bár az eredménye elég izzasztó volt. Mindegy, trónolás közben legalább átkapoztam újra a Calzedonia katalógusát, és próbáltam harisnyát választani a báliruhámhoz. Hatodikán ugyanis Gólyabálba megyünk Liluval, és talán Rita is velünk tart.

Muszáj salaktalanítanom. Nehéznek érzem magam, látom a börömön, hogy valami nem stímmel, sok rajtam a pattanás. Főként a hátamon. Múlt héten pedig a homlokom is kirügyezett. Pedig arról vagyok híres, hogy az arcomon nem igazán ütik fel fejüket a gonosz kis pattanások. Igyekszem két gyümölcsnapot tartani, sok folyadékot inni és odafigyelni a gondolataimra.

Hajrá!!!

 Az egész azzal indult, hogy két napja nem pihentük ki magunkat, de szombaton is együtt szerettünk volna lenni. Filmet néztünk, beszélgettünk, szeretkeztünk, éjfél körül pedig elnyomott minket a buzgóság. Általában el szoktunk aludni, de mindig felébredünk, és akkor kiengedem Zsoltit a lakásból.

Ki kellett magunkat aludni, hiszen vasárnapra koszorú árusítást beszéltünk meg. 

Összegömbölyödtem, ő mögém gömbölyödött. Jó meleg ölelt körül, befészkeltem magam a kis kuckóba, éreztem a hátamon szívének nyugodt ütemét, mélyülő lélegzetvételeit. Lassan álombamerültem.

Valamikor hajnalban magamhoz tértem, mert ki kellett  mennem vécére, de Zsolti még mindig ölelt. Próbáltam kibújni a karjai közül, csak óvatosan, hogy ne ébresszem fel. De nem ment. Ahogy kicsit kijebb csúsztam, ő ismét megölelt, szorosabban.

-Szivem, legalább vécére engedj ki – simogattam meg a haját.

Félámolban felnézett rám.

-Miért?

-Pisilnem kell.

-Csak siess vissza – ezzel elengedett.

Mikor visszamásztam mellé, ismét körém fonódott és újra álomba zuhantam.

A következő kép már az volt, hogy anyu bejött, hogy felkeltsen bennünket.

-Gyerekek, ideje felkelni, hoztam kávét.

Álítólag aranyosan festettünk összebújva. Mint két kölyökkutya 🙂

Csak pislogtunk értetlenül anyura, mikor bejött. Megijedtem egy pillanatra, hogy Zsolti mellettem van. Elméletileg nem alhat nálunk. És most még is összenéztünk.

Már majdnem megszólaltam…

“-Ki vagy te és mit keresel itt?”

De visszafogtam magam.

Nem volt baj belőle, ők is tudták, hogy csak véletlen volt. De jó érzés volt úgy ébredni, hogy ott van mellettem.   

 Olyan élményeket élek meg, amelyekben még nem volt részem. Azt hiszem ez az első olyan kapcsolatom, ahol őszintén nőnek érzem magam. Ha korábban mondtam is, ez messze túltesz mindegyiken.

Szerdán utaztam haza az ICn. Csak néztem kifelé az ablakon, zenét hallgattam, SMSeztem Zsoltival. Már alig vártam, hogy végre találkozzunk és megölelhessem.

“Már alig várom, hogy leszedjelek a vonatról.”

Irta Zsolti.

“Már én is várom, hogy megöleljelek.”

Megírtam neki, hogy melyik kocsiban leszek, s mire 10 perces késéssel begördült a vonatom az állomásra, ő már ott ácsorgott zsebredugott kézzel, és engem keresett az ablaküvegen át. Mikor megjelentem a lépcső tetején, már vigyorgott, és én sem tudtam mást tenni. A táskámat előre nyújtottam, most csupán a kis válltáskával utaztam haza, hogy könnyebben közlekedhessek Budapesten.

Kikapta a kezemből a táskát, s már a második lépcsőfokon járhattam, mikor odalépett, a fenekem alá nyúlt, s magához ölelve leemelt a vonatról. Én csak elkerekedő szemekkel néztem le emberemre, akin az erőlködés egyetlen kósza jele sem látszódott.

-Tegyél le – mondtam.

-Nem teszlek – vigyorgott.

-Nehéz vagyok.

-Nem vagy.

Ez volt ám a magasröptü társalgás, bár a meglepetéstől összetett mondatok alkotására képtelen lettem volna.

Valóban nem rakott le, egyszerűen arrébb sétált velem, majd pár méterrel odébb letett. Én továbbra is csak néztem rá, igazi érzelmi koktél tükröződhetett az arcomon. Ő továbbra is vigyorgott, majd ujjait a tarkóm mögé támasztva odahúzott magához, hogy megcsókoljon.

******** 

A másik eset a csütörtöki Lordkoncerten történt meg. Igazából a koncert után. Noémivel fent ültünk a padok tetején, ez durván 170 centi magasságot jelentett. Férfiaink félrészegen  pörögtek, ugráltak, táncoltak összekapaszkodva, egyszer még el is estek.

Megkocogtattam Noémi vállát.

-Te. Én mi velük járunk?

-Hát igen – vigyorgott a pici szőke lány.

Csak a fejünket csóváltuk.

Ekkor Zsolti rám nézett, odasétált hozzám, belépett a lábaim közé. Még így is a melleimre tudta fektetni a fejét. Egy lassú szám szólalt meg, ő pedig egyre közelebb húzott magához. Én pedig ellenekztem, nem akartam lemászni onnét, túl jó helyem volt, mindent remekül beláttam. Kicsit már a lábam is fájt a cipőmben, de emberem nem adta fel a küzdelmet. Szép lassan becserkészett.

-Öleld körül a nyakam és a derekam – mondta.

Zöld szemei csillogtak.

-Mit szeretnél?

Bár egyértelmű volt. Körül öleltem minden végtagommal, é pedig leemelt a pad háttámláljáról, eligazgatott magán, majd besltált velem az emberek közé. Az ötperces zeneszámot úgy táncolta végig velem, hogy végig a karjaiban tartott.

-Annyira nagyon szeretlek – nézett fel rám.

Csak mosolyogni tudtam.

-Én is téged.

A zene végeztével visszavitt a padhoz, s könnyedén visszaemelt Noémi mellé. Ő csak mosolygott, Zsolti pedig a lábaim közt maradva odabújt és befészkelte magát a melleim közé. Simogattam a haját, olykor felnézett rám.

-Egyre inkább úgy érzem, hogy mi egymásnak lettünk teremtve.

A szívem túlcsordult, szétáradt bennem a melegség. Én is így éreztem, de nem nagyon mertem hangot adni neki. Csk simogattam a haját, az arcát.

-Rájöttem valamire – nézett rám ismét.

-Mire? – kérdeztem.

-Arra, hogy te vagy az, akire vártam. Te vagy életem szerelme.

A sírás kerülgetett, de csak kamillázni tudtam.

 Megtörtént a nagy találkozás! Érdekes volt, nem teljesen így képzeltem a reakcióimat. De jobb is, ha az eber nem tervez előre.

Szombat volt, apa, Zsolti és én fenyőkötegelésből jöttünk, munkából, ami munkásruhát jelent. Gyantásak és kicsit koszosak voltunk, de az esti forrócsoki gondolata mosolyt csalt az arcomra. Nem különösebben az a tény, hogy én vezethettem az üzletig, majd az Interspárig. Egyre jobban megy, bár a lökháritónkat sikerült megnyomnom még pénteken. Helyrehozták, bár nem kevés csavar kellet hozzá.

Bekanyarodtam az Interspár parkolójába és helyet kerestem. Úgy éreztem körbe kell mennem, így elgurultam a legutolsó sorba, s amint bekanyarodtam, eluralkodott rajtam a jókedv. Összenéztem apámmal, aki szintén elnevette magát.

-Te is láttad? – kérdeztem.

-Naná.

Leparkoltam három autónyira Gábor Seatjától. Szerintem Zsolti hirtelen semmit sem értett, de nyílván kezdte kapizsgálni a dolgot, mert a derekam köré fonta a karját, és úgy léptünk fel a mozgójárdára. Szokás szerint nem lehetett velünk kommunikálni, mert folyton egymás száján csüngtünk.

-Nem fejeznétek be? – nézett ránk apám gunyos mosollyal. – Legalább beszélgessünk.

Nehezn hagytuk abba, ő irányítgatott minket, h nehogy nekimenjünk a tereptárgyaknak.

-Helló!

Erre azért már felkaptam a fejem. Kinek köszönt apám? A kasszáknál jártunk, nyüzsgött a tömeg, többen pakoltak a táskákba. Onnét érkezett apám hellójára a válasz. Odafordultam. Kellett egy kis idő, mire felismertem Gábort. Megvártam míg észrevesz, vagy legalább is rám mer nézni, és mosolyogva köszöntem neki.

Leírhatatlan volt az arca. De azért megpróbálkozom vele. Döbbenet és ijedtség. Zavar és csalódás… annyit láttam először, hogy meg van nyúlva az arca. Ez attól is lehet, hogy jobban megkopaszodott, arca be volt esve, s olyan képet vágott, mint akinek se ez  a világ, se a másik nem jó. Judit ott állt melette, de igazából észre sem vettem. Csak egy villanás volt, így is úgy fordultam hátra Zsolti öleléséből, hogy tudjak köszönni.

Fogalmam sincs, hogy kiét, de egy tekintetet éreztem a hátamon egy jóideig. Zsolti csak ölelt, homlokomat egy pillanatra a vállának döntöttem miközben a bejárat felé haladtunk, majd felnéztem rá mosolyogva. Nagyot dobbant a szívem. Fogalmam sem volt, hogy mit szerettem Gáborban, és azt sem, hogy ebben az emberben mit szeretek annyira, de ég és föld volt a külömbség köztük. Vissza mosolygott rám, majd lehajolt, hogy megcsókoljon.

Azt hiszem ez volt a legjobb pillanat, hogy találkozzunk. Boldog voltam, szinte ragyogtam, mikor megláttak. Csak a vak nem veszi észre, hogy mennyire szerelmesek vagyunk, hogy sugárzik rólunk a rajongás a másik iránt.

Volt bennem elégtétel, hiszen az elmúlt két évben most látott először férfi társaságában. Tetszett az arckifejezése, a reakciói, a hangja 🙂 Megdöbbent, na! VÉGRE!

De valahogy még sem érdekelt annyira,. mint vártam. Miért érdekelt volna annyira. Ölelt a párom, és a szemeiből sugárzott felém a szerelem 🙂

 Ez a nap nagyon pörgősre sikeredett. Furcsa dolgok történnek. Volt már olyan napotok, amikor úgy éreztétek, hogy kitüntetett figyelemmel vagytok kísérve az égiek által? Minden sikerül, kellemes meglepetések érnek, az emberek roppant barátságosak.

Valami hasonló történt velem a mai nap.

Jól ébredtem, mosolyogva mentem előadásra is. Liluval elindultunk a Calzedoniába, hogy harisnyát vegyünk. Épp a Főutcáról kanyarodtunk ki, amikor a macskakövön észrevettem valamit. Egy barackszínű selyem sál hevert a földön. Felkaptam, az ujjaimat lágyan simogatta a fényes anyag. Egyszerűen gyönyörű volt. Nem is tudom mi ütött belém, hogy oda adtam a fagylaltos lánynak, rakja ki, hátha felismeri az igazi tulajdonosa.

Talán túlon túl is becsületes vagyok. Nem tudom. Olykor előbújik belőlem ez az énem, gondolom ez a normális.

A Calzedoniában jómagam beleszerettem néhány gyönyörű harisnyába, főként combfixbe, de mivel a legtöbb 2400 és 3000 Ft körül voltak, inkább későbbre hagytam  a vásárlást. Így is vettem már magamnak egy fekete térdharisnyát 2190 Ft-ért. Otthon fel is próbáltam. Nagyon dögös. De ti is megértitek miért szeretem ezt az üzletet, ha átnézitek a honlapukat 🙂

Lilu barátnőm vett magának egy piros-fekete-zöld skótkockás harisnyanadrágot. Én is szemeztem vele, de neki biztosan jobban fog állni.

-Holnap ebben szeretnélek látni – közöltem vele vigyorogva.

Beültünk egy teára a Szemirámiszba, majd tovább álltunk, mert jómagam is szerettem volna venni egy fehér vastagabb harisnyát, amire majd felhúzhatom a kis fekete térdharisnyát. Bementünk egy gomb-fonal-fehérnemű üzletbe, ami mellett sűrün elsétáltam már az elmúlt három év alatt. De most mentem be másodjára. Találtam is fehér harisnyát, 50 denes, ez még télen is jó lesz 🙂 És rábeszéltem magam egy  fekete alapon kárómintás 55 denes harisnyára.

Két harsinyával távoztam, és alig fizettem többet 1500 Ft-nál. Mi ez, ha nem szerencse?

Sétáltunk visszafelé. Újabb meglepetés ért. Az egyik Főtéren lévő cukrászda küszöbén kiszúrtam egy egzotikus fanyakláncot. Tudjátok, az a fa és fémgolyó keveréket, amiket a fiatal srácok szoktak előszeretettel hordani, főként, nyáron, póló nélkül, ha szépen le vannak barnulva.

Megtorpantam.

-Ez nem lehet igaz. Ezt jelnek veszem.

Lilu is megtorpant mellettem, nem tehetett mást, szinte az útját álltam.

-Mit?

A nyaklánchoz sétáltam és felkaptam a kőről. Megmutattam neki.

-Lehet, hogy valamiért azt a sálat küldték nekem, de mivel inkább leadtam, megleptek ezzel – lóbáltam meg a faláncot.

Ő rám hagyta a dolgot. Nem tudom mennyire hisz ezekben a dolgokban. De két “ajándék” egymás után biztosan nem véletlen.

Vajon milyen jó dolgot cselekedtem, amiért ezt érdemeltem?

Most már itthon vagyok az apartmanházban. Lassan készülődöm a konditerembe. Ha megjöttem, nekilátok a takarításnak, én vagyok a soros. Aztán talán tudom folytatni valamelyik regényemet, s végül, végre valahára hajat mosok. Kíváncsi leszek, hogy Zsolti mit szól, az új kiegészítőimhez 🙂  

 Sokmindenre rájöttem a kapcsolatommal kapcsolatban 🙂 Igazából arra, hogy apámnak igaza volt abban, hogy túl sok a hasonlólág a Zsoltival való kapcsolatom és Tudjukkivel. Csak alaposan át kell gondolnom. Igaz, úgy érzem, hogy vele sokkal jobb, biztonságosabb, őszintébben szeret.

Ám a múltkor még is történt valami. Igazából nem is én tehetek róla, és nem is olyan súlyos, de elgondolkodtató.

Szüleimmel és Zsoltival éppen az Interspárból jöttünk kifelé. Már a liftnél voltunk. Beszélgettünk négyesbet, jókat nevettünk, mikor hirtelen apám megszólalt…

-Te Gábor… vagyis, Zsolti.

Egy pillanatra megfagyott a levegő, apám teljesen elvörösödött (AZ APÁM!), és bebújt anyám mögé, aki jó 20 centivel kisebb nála.

Zsolti elnevette magát.

-Még mindig Zsolti.

Bennem is megállt az ütő hirtelen. Az egész szituációt anya és Zsolti reagálta le jól.

De volt benne valami. Valóban hasonló a két kapcsolat. Annyira már nem tudok vissza emlékezni, hogy akkor éreztem e hasonlót. Fogalmam sincs. Ezt most élvezem, de akkor is ott van bennem mélyen a kétség és a félelem. Igyekszem felülírni a régi rossz programot. Isten látja lelkem, valóban próbálom. És ebben Zsolti nagyon sokat segít nekem. De mi van, ha előbb-utóbb ő is el fog hagyni egy másik nő miatt? Bár ahogy a szemeibe nézek, ahogy viselkedik velem, a tekintete el mond mindent. Semmilyen kétségnek nem kellene megbújnia bennem. Ahogy Miki mondta nekem a hétvégén:

-Ha Zsolti szeret valakit, azt igazán szereti és ölni tudna érte.

Valóban úgy érzem, hgy szeret, hogy ő szintén szeret. Akkor még is miért bújik meg bennem a kétség és a félelem?

 “Itt az ősz, itt van újra!”

Azt hiszem erre csak a vak nem figyel oda, egyszerűen körül kell nézni. A természet színes ruhát ölt, fejünkre égi áldásként gesztenye potyog, és a hűvösebbé vált levegőben az ősz ismerős illatai; füst, avar és föld bódító egyvelege kavarog.

Szeretem az Őszt, az egyik kedvenc évszakom. Élvezzük a Nap utolsó meleg érintéseit, a természet ékszerdobozként ragyog, indul a gesztenye és a sütőtök szezon, vasárnap pedig a pálinákás jóreggelt beköszöntével szőlő szüretre indulnak a gazdák.

Az égen madarak vonulnak és felhőnyájak bégetnek keresztül, az iskolában pedig kiplakátolják az éves gesztenye gyűjtő versenyt.

Emlékeztek még hányszor mentünk ki az iskolával a közeli erdőbe vagy parkba a gesztenyés alá? Én még igen, nem is volt olyan régen, talán nyolc éve 🙂

Vállunkat húzta a vadgesztenyétől súlyos erdész tarisznya, dobálóztunk vele, kergetőztünk a gesztenyefák  vaskos törzsei körül, s fájt a szívünk, amikor a tornatanár megfújva a sípját jelezte, hogy végetért a “gesztenye szüret”.

A kis óvodások kimennek az udvarra, és az öszegyűjtött gesztenyékből, az óvónéni vigyázó tekintete alatt kis bábokat készítenek.Talán még erre is emlékeszünk gyerekkorunkból, vagy mi is készítűnt gyermekeinkkel a konyhában. Csupán három dolog kell hozzá;

-gesztenye (fontos kellék, sokminden lehet belőle: fej, test, kar és láb)

-gyufa (ezzel csatlakoztatjuk egymáshoz a különböző végtagokat)

-aprócska csavarhúzó, vagy kés (ezzel fúrjuk ki a gesztenyét a gyufa beleillesztéséhez)

Akár arcot vagy mintát is rajzolhatunk rá alkoholos filccel 🙂 Én mindig nagyon szerettem ilyen babákat készíteni. Vagy százlábút. Esetleg kutyust.

A mai napig szeretek sétálni a színes, illatos fák alatt, élvezni, ahogy az őszi napsugarak simogatnak, s elmerülni a békés harmóniába, hátamat egy vaskos fatörzsének vetve 🙂

 Huh! Nagyon mozgalmas volt a hétvégém! Az érzelmeim egyre erősebbek, egyre tisztábbak, viszont még mindig nem őrültem bele. Józan vagyok.

Sikerült megdöbbentenem ismételten drága páromat az ágybéli temperamentumommal. Újra kibújt belőlem a Tigris, telhetetlenné és gátlástalanná váltam. Csak mosolygott rajtam, velem. Egyszóval nagyon tetszett neki a viselkedésem 🙂

Szombaton gulyást főztek. Én már csak a kész ebédre értem oda. Szó, mi szó, Ózsa keze eléggé megszaladt a füszerezésnél. Kész voltam tüzet adni öngyújtó nélkül. Órákig kint ültünk öten a garázs előtt a sörpadon és beszélgettünk, ittunk. Fényképeztünk. De Zsoltival hiába izgattuk fel egymást, mire haza jutottunk, én belealudtam a beszélgetésbe. Egy óra múlva riadtam meg. Hozzám bújva ölelt hátulról. Óvatosan felemeltem a fejemet, hogy hátra nézzek. Lustán felmosolygott rám.

-Elaludtam – mondtam teljesen feleslegesen.

-Bizony – bólintott.

-Mennyi időre?

-Talán egy órára – felelte Zsolti.

-Sajnálom – ültem fel most már teljesen. Megdörgöltem a szemeimet. – Miért nem ébresztettél fel?

-Nem akartalak. Csak néztelek. Olyan aranyos vagy, amikor alszol.

Azt hiszem ebbe belepirultam.

Vasárnap pedig az édesanyja meghívott ebédre. Kedves asszony, bár többet jár a szája, mint nekem. Ez furcsa volt, de legalább nem volt kínos csend soha. Fényképeket nézegettem. Később bevonultunk Zsoltival a szobájába. Ott tovább folytattam a fényképnézegetést. Láttam kicsinek, katonának, körszakáll nélkül,  hosszú hajjal. Úgy éreztem egyre inkább belszeretek.

Szeretek fényképeket nézegetni. Olyankor közelebb érzem magamhoz a másikat, mert többmindent megtudok a múltjából.

Kaptam egy tablóképet. Naggggyon tetszik 🙂

Szép lassan összegabalyodtunk. Hosszú szeretkezés lett belőle, bár többször összevertük magunkat, hol a falba, hol a szekrénybe. Nem volt annyi hely, mint nálam. De megegyeztünk, hogy péntek este, a Republic koncert után nála alszom. Jó lesz. Végre úgy elaludni és felébredni, hogy ott van mellettem és átölel.

Azt hiszem annál szebb dolog nincs, mint mikor a szerelmedet látod meg legelőször ébredés után.

 Azt hiszem átéltem pénteken a teljes tökéletességet. Szeretkezés közben. Éreztétek már úgy, mikor mélyen a párotok szemébe néztetek, hogy nem létezik semmi; se idő, se tér, nincsenek testhatárok, csak a végtelen boldogság, elégedettség, maga a tökéletesség.

A mellkasod feszül valami kellemes érzéstől, könnyek gyűlnek a szemedben. És mindez ott ül a kedvesed tekintetében is.

Valahogy elképzelhetetlennek tartod, hogy más is létezhet a tökéletességen kívül. Súlytalan vagy, csak a melegség vesz körül.

Mosolyogni tudsz. Semmi mást, csak mosolyogni, önkéntelenül.

Nem is kell kapaszkodnod a másik testbe, hiszen nem is két különálló személyiség, emberek vagytok, hanem egyetlen, közös energiahalmaz, ami pulzál, lüktet, mert végre ismét összeolvadhatnak.

És csak sírni szeretnél.

Eddig csak kétszer éltem át, Tudjukkivel. Gyönyörű volt, de most először árultam el a társamnak. És csodálkozásomra, ő is ugyan ezt érezte. Ezt a leírhatatlan tökéletességet és boldogságot.  

Csak feküdtünk összebújva a gyertyafényes szobában. Jó volt érezni teste melegét, ahogy ütemesen veszi a levegőt. Fejét a hasamra fektette, s olykor lustán felpillantott rám. Olyankor mindig nagyot dobbant a szívem. Gyönyörű volt. Zöld szemeiben ott táncoltak az ágymelleti kovácsoltvas gyertyatartóban lustán billegő gyertyalángok. Nem túlzok. Ott tükröződtek abban a csodás szempárban.

És én újra és újra szerelembe estem, akár hányszor feltekintett rám.