Az egész azzal indult, hogy két napja nem pihentük ki magunkat, de szombaton is együtt szerettünk volna lenni. Filmet néztünk, beszélgettünk, szeretkeztünk, éjfél körül pedig elnyomott minket a buzgóság. Általában el szoktunk aludni, de mindig felébredünk, és akkor kiengedem Zsoltit a lakásból.
Ki kellett magunkat aludni, hiszen vasárnapra koszorú árusítást beszéltünk meg.
Összegömbölyödtem, ő mögém gömbölyödött. Jó meleg ölelt körül, befészkeltem magam a kis kuckóba, éreztem a hátamon szívének nyugodt ütemét, mélyülő lélegzetvételeit. Lassan álombamerültem.
Valamikor hajnalban magamhoz tértem, mert ki kellett mennem vécére, de Zsolti még mindig ölelt. Próbáltam kibújni a karjai közül, csak óvatosan, hogy ne ébresszem fel. De nem ment. Ahogy kicsit kijebb csúsztam, ő ismét megölelt, szorosabban.
-Szivem, legalább vécére engedj ki – simogattam meg a haját.
Félámolban felnézett rám.
-Miért?
-Pisilnem kell.
-Csak siess vissza – ezzel elengedett.
Mikor visszamásztam mellé, ismét körém fonódott és újra álomba zuhantam.
A következő kép már az volt, hogy anyu bejött, hogy felkeltsen bennünket.
-Gyerekek, ideje felkelni, hoztam kávét.
Álítólag aranyosan festettünk összebújva. Mint két kölyökkutya 🙂
Csak pislogtunk értetlenül anyura, mikor bejött. Megijedtem egy pillanatra, hogy Zsolti mellettem van. Elméletileg nem alhat nálunk. És most még is összenéztünk.
Már majdnem megszólaltam…
“-Ki vagy te és mit keresel itt?”
De visszafogtam magam.
Nem volt baj belőle, ők is tudták, hogy csak véletlen volt. De jó érzés volt úgy ébredni, hogy ott van mellettem.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: