Szimpatizánsok…

 Szúrós tekintetek, suttogás, félrenézis… Ismerős egy szakítás után, mikor szembe találjuk magunkat a közös ismerősökkel és exünk családjával? Sosem tudhatjuk pontosan miért teszik.

  Az első találkozás a közös ismerősökkel mindig kínos. Van, aki együttérzően beszélget velünk, vagy csak messziről néz. Rosszabb esetben, rád sem néz, kerüli a tekinteted, s, ha nagyon ragaszkodsz hozzá, talán harmadik feszólításra visszaköszönnek.

Ám a suttogás nem marad abba, minél jobban telik az idő, annál hangosabb lesz, annál több mindent hallasz vissza. Kiderülnek újabb részletek, amikről addig nem is tudtál.

Amikor a leginkább boldognak érzed magad, amikor kezdenek rendbejönni a dolgaid, akkor bukkannak elő olyan részletek, amikre soha nem gondoltál volna. Hogy az ismerősök 90% a veled szimpatizál. Hogy mekkora ökörségnek és gerinctelenségnek tartották, azt, amit veled tettek. És, hogy Tudjukki mennyire nem érett egy komoly kapcsolatra.

Mikor kiderült, hogy mennyien állnak a pártomon, illetve mennyi szimpatizánsom van, a kezem beledermedt a krumpli darabolásába. Anyámra pillantottam. Nem tudtam elhinni, hogy ilyet mondott. Zsolti csendesen ült az asztal egyik végében, anyám a másikban. Én elkerekedő szemekkel felé fordultam.

-Vajon, amikor szüskégem volt a támogatásra, miért nem bukkantak elő? – kérdeztem végül.

-Azért, mert akkor ezt kellett megélned, hogy fejlődj. És most vagy készen arra, hogy ezeket megtudd. Talán azért, mert most már nincs rád akkora hatással. Nem száll a fejedbe.

Ebben lehet valami. Egy évvel ezelőtt még dagadt volna a mellem ezektől a mondatoktól, hogy lám csak lám, a családodon kívül mindenki gerinctelennek tart! De most már csak szimplán jólesett.

Valóban boldog vagyok Zsolti mellett. A vasárnapi temetőjárás alkalmával, mikor benéztünk keresztanyámékhoz, bemutattam nekik a páromat. Keresztanyám kezet fogott vele, szélesen felmosolygott rá és bemutatkozott.

-Képen már láttalak, ott szimpatikus voltál. De most, hogy élőben is találkozunk, még inkább az vagy.

-Hát… köszönöm – mosolygott Zsolti. Láttam rajta, hogy kicsit zavarba jött.

Kicsivel később szüleim társaságában bent vacsoráztam a konyhában, Zsoltit kint fogták az ebédlőben. Zsuzsi bejött hozzánk, én pedig megfogtam a karját.

-Na? Mi a véleményed?

-Nagyon aranyos.

-Szimpatikusabb?

-Sokkal – vigyorgott rám.

Anno kiderült, hogy Gábor abszolút nem volt neki szimpatikus, le is akart róla beszélni. (Nem való ő hozzád kis Joci.) Mikor szakítottunk, vigasztalt telefonon és e-mailben is. Mennyire igaza volt, hogy nem hozzám illő férfiba bolondultam bele. De most… ezt a helyeslő, vidám kifejezést még nem láttam az arcán. De érdekes módon most mindenki szerint jó választás volt. A leginkább mamám helyesli azt, hogy Zsoltival járok, pedig a legelején a ellenezte a leginkább. (Majcikám, úgy örülnék, ha nem jönnétek össze. Zsolti már 33 éves, neki már családra van szüksége. Ismerlek, te még nem akarod lekötni magad.) Most pedig…(Olyan szépek vagytok együtt. Látom boldog vagy. Kicsim, csak úgy ragyogsz.)

Mindezt jó jelnek veszem.

Egyik ismerősöm, akivel tegnap beszélgettem, egyszercsak megszólalt.

-Szerintem Karácsonykor megkéri a kezedet.

-Nem hinném. Szerintem túl korai volna – feletem.

De mi van, ha valóban tervezgeti? Mindenki úgy érzi, hogy ő a szerelmesebb. Én is így érzem. És olyan kiszólásai vannak, amik valóban arról tanúskodnak, hogy fülig szerelmes. Már abból érzem, ahogy rám néz. Készen állnék arra, hogy elfogadjam? Mármint tévedés ne essék…. fülig szerelmes vagyok magam is, bár most kicsit józanabbul, mint az eddigi kapcsolataimban… és szeretnék tőle gyerekeket, el tudom képzelni, hogy hozzá megyünk és boldogan élünk, amíg …..

De lehet, hogy megijednék, ha a karácsonyfa alatt egy gyűrű vigyorogna rám, vagy ő egy ékszerdobozzal a kezében, ami egy köves gyűrűt rejt.

Lehet, hogy kifutnék a világból. De lehet, hogy nem….