(Élet a pasin túl) Lépések egy stresszmentesebb élethez

 Lement a karácsony. Kicsit bárom, ugyan is, ismét hamar eltelt. Mindig is így volt, és így is lesz. Egész évben várjuk, aztán hipp-hopp december 24-25-26… kész, és jön a Szilveszter.

Minden esetre idén nem igazán sikerült visszafognom magam az étkezés terén. Eldöntöttem… mind minden évben…. idén nagytatarozásba kezdek. Bizony…. íme az alap…:

Magasság:  180 cm

Súly: 71, 8 kiló vagyok, (persze jelen pillanatban menstruálok, így kb 71 kiló lehetek.)

Comkerület: jobb: 62 cm     bal: 61 cm

Csípő:  105 cm

Derék:  80 cm

Mellbőség:  91 cm

Ismét szobakerékpárra és Leg Magicre pattanok. És ami még fontos…. este hat után nem eszek (legfeljebb gyümölcsöt!)

Hajrá!

Újabb cél is van előttem. Január végén találkozom Gáborral. Vissza adom neki a családi fotókat, amik még két éve nálam maradtak. Fene se tudja miért 🙂 De adig szeretném magam formába hozni.

Intim területen semmit sem szeretnék már tőle, de azt szeretném elérni, hogy a lehető legjobb formámban lásson viszont, mikot leüln beszélgetni. Lelkileg jól vagyok. Olyan, mint, amikor megismert és járni kezdtünk, de amit szép fokozatosan kiölt belőlem.

Már csak azt kell elérnem, hogy a testem jobb formában legyen, mint mikor összejöttünk 🙂 Ez csak nekem fog jót tenni. Az én lelkivilágomnak, ha végre úgy tudok vele beszélni, hogy nem ugrik görcsbe a gyomrom. És, ha végre szembe tudok vele nézni gondtalanul… akkor végre meggyógyultam 🙂  

 A képeslap ósdi, új idők járnak, az üzenetek manapság az éterben szállnak: így kívánok én is boldog ünnepeket, sok boldogságot, erőt, szeretetet!

 Azt hiszem soha többé nem fogok olyan gyermeki ártatlansággal tekinteni egy mikulás sapkára, mint szombat előtt.

Az egész azzal, indult, hogy elhatároztuk Nono barátnőmmel, ma (dec. 6.) végre kirúgunk a hámból. Végállomás Colossó lett volna. Zsoltival megbeszéltük, hogy buli után nála alszom. Csak csengessek rá telefonon, lejön értem.

Nonotól kaptam  névnapomra egy érdekes kis könyvecskét, Hétvégi szerelem címmel. Beleolvastam már, és ajánlom minden játékoskedvű, vagy újdonságra vágyó párnak. De most nem ez a lényeg, bár szerepet játszik benne, hiszen ezen bátorodtam fel.

Sikerült elfogyasztanom másfél doboz Sopronit és fél üvegnyi Martinit. Szépen forgott velem a világ. Végül nem mentünk el diszkózni. Többre mentünk azza, hogy ültünk a szobámban iszogatva és beszélgettünk, mint, hogy berúgjunk és tömény füstben konzerválódjunk egy tömött helyen, ahol idegenek taperolnak minket kéretlenül.

Megegyeztünk, hogy elugrunk a Mekibe kajálni valamit, mert hajnali kettőkor igencsak korgott a gyomrunk. Buliszerelésben beálltunk a Mc’Drive-ba, rendeltünk és ettünk. A mikulás sapkát a fejembe húztam. Három óra körül értem oda a Kodály térre. Háromszor hívtam a páromat, de egyszer sem vette fel.  Kétszer felcsengettem. Bár fogalmam sem volt róla, hogy illendő-e, szédelegtem, kezdtem érezni a hajnali hűvös levegőt. Még is csak miniszoknyában ácsorogtam odalent. Körbejártam a házat, hogy lássam, van e nála fény. Égett a lámpa a szobájában. Már morogtam, fáztam, azt tervezgettem, hogy fogom magam és haza megyek. Igaz, úgy volt, hogy fél háromkor érek ide, de jóléreztem magam, és eléggé elröpült az idő. Már épp indultam volna, mikor csörögni kezdett a telefon a zsebemben.

Végre bejutottam. Kiderült, hogy elbóbiskolt.

-És ha hazamentem volna? – kérdeztem a nyaka köré fonva a karjaimat.

-Utánad mentem volna. Mindenképpen azt akartam, hogy nálam aludj – mondta a szoba felé terelve. A fekete cibzáras pulcsim lekerült rólam, majd nekilátott a férfit próbáló feladatnak, kioldani a felsőmet, ami kb 20 horogkapocsból állt. Már pislogott rám, hol elveszetten, hol türelmetlenül, szinte hallottam “ Szükséged van még erre a felsőre?”. De végül sikerült leszednie rólam. Én felültem a fiókos asztalra, lábaim az íróasztalon pihentek. Vadul csókolt, kikapcsolta a melltartómat, kioldotta a szoknyámat és lehámozta rólam a harisnyát, majd a bugyit. Ott ültem a kisasztalon, félig felhúzott lábakkal, sarkaim az íróasztal szélén. Egyetlen dolog maradt rajtam. A mikulás sapka. Szinte felfalt a szemeivel. Végíg futatta ujjait a bokámon, a combomon, az oldalamon, a melleimen.

-Olyan szép vagy – mondta.

Most nem pirultam el. Elég részeg voltam ahhoz, hogy ne legyenek gátlásaim, de nem eléggé, ahhoz, hogy esetlennek tűnjek.

Az asztalka peremére csúsztam és levetkőztettem. A kisasztalon szeretkezett velem. Tetszett neki a helyzet, és az is, amit lát.  Nekem is tetszett a szituáció, csak arra nem számítottam, hogy úgy kell összekanalaznia a szeretkezés után. Teljesen elgémberedtem, remegtek a tagjaim. A karjaiba vett és az ágyba vitt. Jó volt utána hozzá bújni. Melegítettük egymást a takaró alatt.

Másnap viszont az egyik csigolyám és a derekam kék-zöld volt. Összevertem az asztalon. Ez van. De újjítani mindig megéri 🙂

 Juhé! Megérkezet a Mikulás! Bár a legtöbb helyen csupán este teszi tiszteletét, jómagam már tegnap este láttam, mikor akcióba lendült. Nem viccelek! Láttam a Télapót munka közben.

Félálomban botorkáltam ki a szobámból, mikor csörgő-zörgő hangok szűrődtek be hozzám az előszobából.

Első gondolat: Betörő!

Kinyitottam az ajtómat, s látom ám, hogy a cipősszekrény előtt egy alak sürgölődik a lábbelik felett, s szorgosan tömköd bele néhány zizegő csomagot. Nohát! Ez a zaj forrása! Lába mellet pottonya, háta begörnyedve, mert nem ám, hogy guggolt volna, nem, a vénséges vén Tépaló terpeszállásban hajolt a házimamuszom fölé, s helyezte el ajándékomat. Ő biztosan nem hátfájós. Ergó, a szülei nem játszhatták el a Jóságos szerepét.

Az öreg Hohó észrevette, hogy társasága akadt szerény személyemben. Az alkalomhoz illően térdig érő bordós-piros szatén pizsamafelső volt rahtam, hajam kócosan állt a szélrózsa minden irányába. Éjfél múlt. Mikulás kiegyenesedett, hosszú ujját a szájára illesztve intett csendre.

Mire a szemeim hozzászoktak a sötéthez, az első ami furcsa volt, hogy a Télapó odalép hozzám, magához ölel és hosszasan megcsókol. (A Mikulás nem csókokat szokott osztogatni!) A második, hogy a hagyománytól eltérően piros, fehérszörmeszegélyes kabátja helyett igen csak vagány szerkóban parádézott, ugyan is bőrkabátot viselt. És a szokott hosszú, fehér szakáll is eltűnt! Az illata pedig roppant ismerős volt. S mint kiderült, a puttony sem puttony, sokkal inkább egy Nike hátizsák. Na álljon csak meg a díszes nászmenet! Ez ne is a Télapó!

-Szia kedves – vigyorgott rám a párom a százkilencvenes magasságból.

-Hát te? – csak ennyire futotta.

-Gondoltam mielőtt haza megyek, még kiosztom az ajándékaitokat.

 – röpke csókot lehet a számra.

Akkor ezért volt furcsa, hogy nem fekszik mellettem.

Ma reggel felkelve pedig valóban ott zizegett a házipapucsomba a Mikulás-Zsolti ajándéka.

 Újra kiderült, hogy az univerzum mindent megmagyaráz.

Szokás szerint, tegnap bementem Zsoltival az interspárba, hogy néhány alap ételt vegyek magamnak másnapra. Bár az alapvető táplálékok közé  nem tartozik, még is a csokipultnál ácsorogtunk. Lilu elmondása szerint, a Milka piacra dobta a Csilis töltelékü gyermekét. Már hetek óta vadászom rá, de még csak nyomára sem leltem. Ekkor eszembe jutott, hogy a kávés sor végén szokták felsorakoztatni az újabb csokikat. Elkaptam párom kezét, s vigyorogva hátraarcot csináltunk. Amint átvágtunk a sorok között, egy kopasz folt tűnt fel. Bevágtattam a kávék közé. A gyomrom a pillanatra összeugrott, de miután Zsolti átölelt, le is nyugodtam. Természetesen a csilis Milkát ott sem találtam meg. Más csokit pedig úgy sem kívántam, így hát tovább mentünk az italokhoz. 

-Az előbb azt hittem, hogy rémet látok – mondtam a gyümölcslevek közt válogatva.

-Miért? Kit láttál?

-Gábort.

-Biztos, hogy nincs itt. Én legalább is nem láttam – mondta.

Tovább slattyogtunk a vizekhez. Magához húzott, forrón megcsókolt és levigyorgott rám. Ekkor láttam meg Őt. Épp a bevásárló listájába mélyedt. Valószínűleg ő előbb észrevett minket, mert lassan nézett fel a papír fölül. Legnagyobb döbbenetemre ő köszönt. De az arckifejezése furcsa volt. Mint, aki kényelmetlenül érzi magát.

-Sziasztok.

-Helló – intett Zsolti.

-Szia – köszöntem én is.

Ő eltolta a szekerét a húspult felé, mi pedig a kinézett karácsonyi bögrék irányába mentünk. A fejembe vettem, hogy veszek egy rénszarvasos bögrét. Egész úton kicsit furán viselkedtünk Zsoltival. Mint később, a beszélgetésünk után kiderült, hogy ugyan abból az okból. Mind a ketten Gábort kerestük.

Az elején csak az tűnt fel, hogy sűrübben von magához és csókol meg. A saját reakcióim már fel sem tűntek. Az övé annál inkább. Főként az utolsó. Ott álltunk a pénztárnál, újra magához vont, szemvedélyesen megcsókolt. Én átöleltem a nyakát és távolodás közben kinyitva a szemeimet érdekes dolgot vettem észre. Még el sem engedte a számat, már sasolt körbe. Volt egy sejtésem kit keres.

A garázsban elbeszélgettem vele. nagy nehezen, de bevallotta, igen, valóban őt keresgélte, vont magához sűrün és csókolt meg, hogy mutogassa, én vele vagyok. És végre bebizonyosodott, hogy benne is van birtoklási vágy, de olyan, ami tetszik.

-Na jó, már csupán az hiényzik, hogy oda menjél hozzá és megrázd a kezét: Köszi, hogy ekkora ökör voltál.

Ezen jót nevettünk, majd újra összeölelkeztünk.

  Utána elgondolkodtam. Anyám mindig arra tanított, hogy ha nem értünk egy helyzetet, vagy, hogy valaki miért viselkedig úgy, ahogy, akkor előbb-utóbb megtapasztaltatják velünk.

Igaza lett.

Én sem értettem, hogy milyen lehet Gábor szemszögéből egy-egy ilyen találkozás. És, hogy vajon a másik fél hogyan reagál. Judit mindig belé karolt, ha összefutottunk. Zsolti magához von és csókolgat.

Ergó, mindannyiunkban tombol a birtoklási vágy. Tagadhatatlanul!