Vasárnap délelőtt olyat tettem, amiről azt hittem soha többé nem próbálkozom meg vele, mert fájdalmas emlékek kötöttek hozzá. Rosszul sült el, és sebeim is maradtak utána.
Így, mikor apám előállt az ötlettel, hogy ismét veselkedjek neki, kicsit ódzkodtam tőle. De mire észbe kaptam, már a konyhában álltam és meredten bámultam a pulton álló bögrére és anyámmal szúrkoltunk, hogy a kovász kellően felmásszon a pereméig. Majd erőnket egyesítve, szarrá vertük a keltésztát. S mire már végképp megbarátkoztam a helyzettel, már vígan sültek a szalagosfánkok a zubogó olajban.
Így délután négyóra körül édesanyámmal már büszkén nézegettük a kész farsangi fánkokat, a fiúk pedig jóízűen bekapkodták őket.
Már elmondhatom magamról, hogy képes vagyok tésztát dagasztani, keleszteni, és átmanifesztálni valami inycsiklandozó finomsággá.
Túl vagyok az első húslevesemen, a rántotthús, már évek óta megy, a palacsinta elkészítése már a személyiségem részévé vált, a gilyással még csak parádézom, a süteményekhez isten adta tehetségem van, és ez vasárnap bebizonyosodott, mikor szembenéztem egy másik Mumussal.
Igaz, hogy nem egy diétás menű, de néha szükség van egy kis kényeztetésre.
Azt hiszem most már férjhez mehetek.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: