Ahogy elérkezett a tavasz, és elpakolhattam a télikabátomat, a bundás csizmával egyetemben, valahogy kinyiltam a világ felé, s úgy érzem, a világ is felém. Az 
emberek vidámak, kedvessek, a napfény bennük is felszította az életerő lángját. Látom, hogy boldogan ücsörögnek a parkokban, a cukrászdák teraszain, s néhány bátrabb önkéntes már fagylaltot is nyalogat. Imádom az életet, s az élet is engem! Ezt mostanában mindenki érezheti.
Talán mindez a hatalmas boldogság ösztönzött arra, hogy leüljek, és leírjam, mi is történt múlt pénteken, abban a bizonyos cukrászdában, azon az ominózus beszélgetésen.
Be kell ismernem, hogy izgultam. Még hozzá nagyon. Azt hiszem, hogy ez ebben a helyzetben teljesen normálisnak mondható. Kicsivel korábban érkeztem meg a megbeszélt helyre. Rendeltem egy üdítőt, és elkezdtem a soron következő cikkemet. Nem sok, talán három mondatig jutottam, mikor a látómezőmben feltűnt a sötét árny, ami Gábor érkezését jelezte. Felnéztem rá, a szívem a torkomba ugrott, a gyomrom pedig diónyira zsugorodott. De mosolyogtam. Nem volt okom másra. Látszott rajta, hogy ő is fél, legalább is izgul, bármennyire is szeretné mindezt titkolni előlem.Levette a kabátját és a zakóját, majd leült velem szembe. Testbeszéde zárkózottságról árulkodott. Ujjait összefonta az ölében, és egyik bokáját a térdére tette, úgy, hogy szinte elfordult tőlem. Felsőteste felém állt, zöld szemei enyhén bizalmatlanok voltak, de tisztán és élénken csillogtak. Enyhén paradox viselkedést produkált. Elzárkózik előlem, ugyan akkor figyel is rám. Furcsa, de nem zavart, elvégre semmit sem akartam tőle. Bevallom, kicsit önző szándék hajtott. Cseppet sem érdekelt, hogy belőle konkrétan milyen érzelmeket fog kiváltani a találkozásunk, mert, ha kíváncsi lettem volna, sem mutatja ki. Csak az emberismeretemre, a testbeszédben való jártasságomra, és arra a másfél évnyi tapasztalatra támaszkodhattam, amit mellette töltöttem el. Valahogy el akartam indítani a beszélgetésünket. Legalább a könnyed köszönésen túl voltunk. Szemöldökét rosszallóan összevonta, miközben ültében rámeredt a kezemben lévő lila golyóstollra. Na igen, van, ami sosem változik. És van ami igen, gondoltam, hiszen jómagam fogtam azt a tollat, s koránt sem a bolha bosszúja hajtott. Egyszerűen ez volt nálam. Eszembe sem jutott, hogy a fanatizmusa miatt talán legszívesebben kikapná a kezemből, földhöz vágná, pároslábbal ugrálna rajta a fekete olasz bőrcipőjében, majd miután biztos volna benne, hogy a felismerhetetlenségig mozsolódott, le is köpné.
-Mit írsz? – indított ő. Majd a hozzánk lépő kedvesen mosolygó pincérnőtől gyömbért és egy hosszúkávét rendelt.
-Cikket – feleltem mosolyogva, majd udvariasan elpakoltam a dolgaimat.
Hitetlenkedő félmosolyra húzta a száját.
-Valóban? És hová?
Elmagyaráztam neki milyen viszonyban vagyok Fehérvár egyik legkedveltebb online újságjával. Mintha még mindig nem hitt volna nekem, de ki őt, hogy bizonygassak neki?
-Csinos a kitűződ – vigyorogtam a sütőtök színű rövidujjú ing zsebére kitűzött, aranyozott fémdarabot nézve. Cégük jelképét ábrázolta, egy szárnyas oroszlánt. Milyen különös, belegondolva a jelmondatukba, én ennek az orosztánnak a szárnyai alatt sosem éreztem magam felhőtlen biztonságban.
Gondoltam, talán mint nálunk a boltban a névtábla, náluk ez a kötelező viselet.
Vissza adtam a fényképeket. Talán abban a pillanatban oldódott fel benne is a görcs, nem csupán bennem. De utána sem mutatta. Én viszont gond nélkül mosolyogtam, vigyorogtam, amit éppen a helyzet kiváltott belőlem. Fapofát képtelen lettem volna vágni. Nem az volt a lényeg, hogy miről beszélgetek vele, sokkal inkább az, hogy milyen stílusban. Könnyed voltam, kedves és vidám. Mindaz, amiről azt gondoltam, hogy a társaságában képtelen volnék. Megeredt a nyelvem, valószínüleg olykor kicsit fárasztottam is. De nem érdekelt. Akkor rólam volt szó, és arról, hogy megnyugodjak.Úgy éreztem sikerült. Majd derült égből villámcsapást…
-És, hogy alakult ki ez a románc, mesélj – mosolyodott el, majd két karját a mellkasa előtt összefonva hátradőlt. Eszembe jutott, milyen arcot vágott, mikor először szembesült a ténnyel, a szomszéd sráccal járok. Döbbenet ült ki az arcára, nem hitt a szemének, majd köszönve visszavonulót fújt. És úgy láttam még mindig nem hiszi el, hogy Zsolti és én együtt vagyunk. Mintha az sütött volna róla: Téged ismerve nem lehet túl komoly, vagy, Már csak az idősebbekre buksz?, esetleg, Engem senki sem űberelhet, túl nagyok az igényeid, Jobbra nem futotta? mellékesen, én is alig bírtam.
Felvontam az egyik szemöldököm. Ha kíváncsi, miért zárkózik el? Végül is, mindegy, röviden elmondtam.
Az egyórás beszélgetésünk alatt, volt szó színházról, koncertekről, az ő családjáról, az én családomról, Kleóról a vadászgörényről, költözésről, munkáról és anyagiakról is. De átlagosan húsz percenként a magánéletemmel kapcsolatos kérdésekkel bombázott, mint például:
-Volt már lánykérés?
-Összeköltöztetek már?
-Hány éves is?
-Mióta vagytok együtt?
-Mikor fogtok összeköltözni?
-Komoly a dolog?
-Gyereket mikor szeretnél?
-Szüleid kedvelik?
-Kijár apáddal horgászni?
Becsülettel válaszoltam, nem hazudtam, legfeljebb volt amiből csak annyit mondtam, amiről úgy éreztem, hogy rátartozik.
Róluk nem érdeklődtem isten igazából. Annyi sütött rólam, hogy tisztában vagyok vele nagyon is, hogy mit tett, de az már nem érdekel, hogy hogyan. Hogy tudom ki a párja, tudom a nevét, az életkorát, hogy hol dolgozik, mindazt, amit nagyjából kell.
Egyetlen kérdésem volt velük kapcsolatban. Mégpedig, hogy mióta vannak együtt. Erre kicsit zavartan adott választ. Ajkát lebiggyesztette, flegmának akart tűnni. Meglepte a kérdésem. Nyílván ezért is láttam át a színjátékán.
-Hüm. Két éve.
-Értem.
Ennyivel nyugtáztam, ezzel is megerősítve benne, tudom, hogy már a kapcsolatunk alatt is elkezdődött köztük valami. Én sem vagyok teljesen hülye. Csak naív, szerelmes, elkeseredett és magábazárkózó gyerek.
Elégedett voltam magammal. Egy magabiztos, határozott, felnőtt nő ült vele szemben a cukrászdában, őszilevet kortyolgatva. A folyamatos vigyorgásom oka, nem csupán a felszabadultságom volt. Egyszerűen a felismerés, hogy láttam milyen komplett színjátékot ad elő, gyorsan váltogatva a szerepeket.
Anyám tanácsát megfogadva úgy tekintettem rá, mintha akkor látnám életemben először. Néhány dolgot le tudtam vonni egyenként is az összképből.
Az első, ami feltűnt, hogy jobban megkopaszodott, és a halántékánál sűrűsödtek az ősz hajszálak, ráadásul elég rég járhatott fodrásznál. Nyílván volt napon, mert a viszsárga szín eltűnt róla. Zöld szemei élénken csillogtak, de az is lehet, hogy csak az adneralin pörgette így fel. Sűrűn a telefonjára pillantgatott, játszott vele, gyakranfélrenézegetett, mintha azt nézné nem e látja meg őt egy ismerőse. Zavarban volt. Nem, egyáltalán nem sietett sehova, az az egy óra rám volt szánva. De nem tagadhatta, hogy jólérzi magát, hiszen a beszélgető partnere fesztelen volt és vidám. Ő is nyitottabb és felszabadultabb volt, sokszor felszínre került az az ember, akivel régen szerettem beszélgetni, akkor, amikor elkezdett érdeklődni irántam. Ha valami gubancot érzékelt, az a saját lelkiismerete lehetett. Semmi más. Sűrűn felöltötte a “több vagyok nálad” és a “magas beosztású, fontos ember vagyok, te pedig egy diák” szerepkört. Ezt régebben is eljátszotta velem, de akkor még megalázó volt számomra, hsizen fontos volt a véleménye, az, hogy miként áll hozzám, és a kapcsolatunkhoz. Ezen a viselkedésén is csak 
vigyorognom, sőt nevetnem kellett. Egyáltalán nem sértett meg azzal, hogy nem tekintett egyenrangú félnek, hiszen sosem tette, de mindez már nem ér el hozzám. Fontoskodó, öltönyös kis vírsli, aki tud igazán megnyerő is lenni. Olykor kinyílt felém, de aztán újból azt az okoskodó maszkot öltötte magára, amiben érkezett. Kinevettem, bár fogalma sem volt róla, hogy éppen a viselkedése miatt kacagok a szemébe. Azt is előadta, hogy ő mennyire távol áll már attól, hogy egy koncerten ugráljon, “már nem vonzanak a füstös helyek, és szerencsére Juditot sem. Helyette színházba járunk. Az jobban leköt. Tavaj VOLT fesztiválra is megvettük a jegyet, de alig mentünk fel pár programra” Mindezt szó szerint idéztem tőle. (Mellékesen megjegyzem, hogy a négynapos bérlet két személyre 34 000 Ft-ba került. Luxus megvenni és hagyni hányódni. Én összespóroltam, és látástól-Mikulásig mászkáltam a kempingben színpadtól-színpadig.) Mindezzel annyit óhajtott finoman közölni, hogy ő megteheti, hogy kiadja ezt az összeget, akár feleslegesen is. Ezen is nevetnem kellett. Elvégre a beszélgetésünk első húsz percében arról panaszkodott, hogy túl sok a meló és kevés a fizetés. Felesleges előttem játszania magát. Nagyon is jól tudom, hogy honnan jött, miként jutott el addig, ahol most van, és min ment keresztül alatt. Könyörgöm, apám adott neki kölcsön, mikor meg volt szorulva. Mindig az volt vele a gond, hogy fent akart tartani egy látszatállapotot, miszerint ő gazdag és nagyvonalú, de régebben minden pénzét az emésztette fel, hogy ezt a látszatot fenntartsa. Nem tudom, hogy most mi a helyzet, de ez mindig is jellemző volt rá. De csupán ennyivel nyugtáztam a dolgot…
-Gábor, kiöregedtél?
-Majd meglátjuk, hogy 32 évesen te, hogy fogsz koncerteken ugrálni – mondta.
Felhorkantottam magamban. Kb úgy, mint most, gondoltam. Zsolti 33 éves és még mindig az első sorban ugrál, apám 44 és szintén képes, sőt szeret koncerteken szórakozni. Én sem leszek kivétel. Az egész szöveg, amit előadott, sántított egy kicsit. Tulajdonképpen egy ízig-vérig rocker vedlett át öltönyös-színházbajárós “komoly üzletemberré”, aki még engem vonszolt fel anno a VOLT fesztiválra, és a Hangár nevü klubba koncertekre. Mindig azt mondogatta, hogy ő sosem fog kiöregedni, és nem érti azokat, akik csak jönnek, néznek, majd azt mondogatják, hogy ők ehhez már öregek. Tulajdonképpen segget csinált a saját szájából.
Rá hagytam a dolgot. Ő tudja. Isten rá a tanúm, láttam azt a jövőt, ami mellette várt volna, és megijedtem. Sosem voltam egy kimondottan otthonülő típus, mindig is szerettem mozgásban maradni. Ő tett azzá, kapcsolatunk második felében. Nem nekem való a négy fal. Vannak időszakaim, mikor önként vonulok félre, de azt a társadalom érdekében teszem. Fogalmam sem volt, hogy Judit, a maga Ikrek jellemével, hogy képes erre. Lehet, hogy az alaptermészete csendesebb, mint az enyém, de az is lehet, hogy Ujvári úr húzta maga mellé. Nem tudom, ez legyen az ő dolguk. Jómagam is nyitott vagyok új dolgokra, új szemléletre, szívesen elmegyek színházba, kiállításra, beszélgetős előadásokra, megnyitókra, koncertekre, kirándulásokra… de az, hogy ennyire megkomolyodjak, hogy már az utcán sétálva, a párom mellett ne tudjak őszintén mosolyogni… előbb lőném tarkón magam.
Az egy óra lejárt, indultunk. Ahogy felálltam a kabátom felvételére, pár centivel fölé magasodtam. Láttam, hogy feltűnt neki. Normálesetben egymagassak vagyunk. De a tudat, hogy kicsivel is felette állok, boszantotta, ami egy pillanatra kiült az arcára, de hamar zárkózottá vált. Akkor, ott még nem gondolkodtam el ezen. Csinosnak és magabiztosnak éreztem magam magas sarkú csizmában, hiszen megtehetem a párom mellett.
Udvariasnak, vagy nagyvonalúnak szánt gesztussal, amiből jóhiszeműen az udvariasságot néztem ki, kifizette a számlám. Nem tűnhetett volna nagyvonalúnak, hiszen egy kétszáz forintos ceh nem sodort volna az anyagi csőd szélére. Női büszkeségemmel kicsit még hadakoztam vele a fizetés miatt, de, hogy lássa, értékelem a gesztus, végül is hagytam. A cukrászda előtt mosolyogva váltunk el. Két irányba mentünk. Ő az iroda felé vette az útját, jómagam pedig a virágüzletbe indultam.
Ahogy a nem messze lévő nagypostához értem, egyre könnyebbnek, egyre szabadabnak éreztem magam. Önfeledten, boldogan mosolyogtam a világra, legszívesebben szökdécseltem volna az üzletig. Mázsás súlyok estek le rólam. Hiszen azza, hogy benéztem az ágy alá, ráébredtem, hogy az odaképzelt, nagyfogú, tüzesszemű, füstöt okádó szörny nem is létezik. Csupán a saját félelmeim hívták életre!
Első utam Zsoltihoz vezetett az elektonboltba. Rámnézett. Rám volt írva, hogy a fellegekben járok. Megölelt, megcsókolt.
-Nos?
-Most jöttem vissza a találkozóról – feleltem mosolyogva.
Kérdőn rámnézett. Tudtam, hogy fúrja az oldalát a kíváncsiság.
-Csak zokni volt ágy alatt – feleltem. – Egy régi, koszos zokni! – és már boldogan ugrándoztam az elektronbolt közepén, nem érdekelve mit vesz fel a kamera és ki mit gondol rólam.
Felszabadítottam önmagam!
-Csak egy zokni volt!
Hol is kezdjem?
zöld szemű, jóképű férfi követ a tekintetével, s az út nagy részén flörtölget velem, igencsak feldobta a hangulatomat. 
való találkozás után kezdjek neki egy lelki nagytakarításnak. Ezt indíthatom azzal, hogy a szobámban lomtalanítok, takarítok, csinosítgatok. Közben a lelkemmel, az emlékeimmel is foglalkozhatok. Mindent, ami már felesleges – akár emlék, akár tárgy – szelektáljak.
