Sokkolás

Most csak azért írok, mert háborog a lelkem. Nem, nem a suli, nem, nem a párom, nem is a szüleim, de még a barátaim sem.  Éppen leszálltam a vonatról. Indultam az üzletünk felé. Zsoltiék fél ötkor zártak, alig vártam, hogy végre a karjaiba zárjon és megcsókoljon. Húztam magam után a böröndömet, átbucskáztam a kereszteződésen, szokás szerint nem működött a lámpa. Megint feltúrták a Csengery utcát. Épp, hogy keresztül értem a széles zebrán, felvillant a távolban egy ismerős féklámpa. Valahonnét tudtam, hogy Ő az. De az agyam tagadta. Több olyan Seat és furikázik a városban. Ballagásnál is láttam egyet, csak később derült ki, hogy más a rendszám.

De akkor, ott a Gyesev palota előtt már tudtam. A túloldalon, a távolban elindult velem szembe. Fénylett kopasz feje. Akkor már biztos voltam benne, hogy Őt látom. Judittért ment a bankba. Egy darabig néztem, gondoltam integetek neki. De nem nézett rám. Túlságosan is célirányosan közlekedett, peckesen járva, akár egy kakas a szemétdombon. Tudta, hogy ott vagyok. Korábban már látott. És csak azért sem köszönt, rám sem pillantott.

A gyomrom összeugrott, ahogy egyre közelebb ért a túloldalon. Fizikai fájdalmat éreztem, a lábaim megremegtek, a gyomrom pedig elindult felfelé. Odáig spanoltam magam, hogy attól féltem kiadom a Deák tér sarkán az ebédemet. Kezemet a gyomorszájamra kellett szorítanom. Mire elértem a virágüzletet, már kezdtem lenyugodni. Csakhogy az üzlet zárva volt. Átmentem az elektron boltba. Zsolti éppen kiszolgált. Jó volt látni, de még mindig  kavargott a gyomrom és háborgott a lelkem. Még az sem segített, mikor végre megölelt és megcsókolt. Nem mondtam neki semmit erről a találkozásról. Kár rágnia magát rajta. Én sem mutattam, hogy gondom volna.

Fél ötkor bezártak, közben apám is megérkezett. A kórházba készültünk, hogy meglátogassuk Mikit. Perforált gyomorfekélye volt, de már megműtötték. Talán ez a trauma végre változást hoz az életébe, és abba hagyja a masszív ivást és dorbézolást.

Mire eljöttünk a kórházból, a lelkivilágom kezdett lenyugodni. Nem tudom miért bántott ennyire a látványa. Tudtam, hogy látott. Azzal is tisztában voltam, hogy azért húzza úgy ki magát, mert nekem játszik. Tudom, hogy koránt sincs vele mindent rendben. Sőt.Velük. Az mindegy, hogy honnan, de tudom.

Tudom, hogy nem kellene, hogy rágjam miatta magam. Felesleges. Én is ugyan úgy játszom előtte magam. Már ha a boldogságot meg lehet. Azt hiszem azt nem. Szimplán hirtelen ért a látványa. Igaz, elég sokat gondoltam rá mostanában. Nem szándékosan, csak fényképekbe, és a regényeimbe bukkantam rá. Eszembe jutott. Sőt, még álmodtam is vele. Mintha fel akartak volna készíteni arra, amire nem lehet felkészülni. Ez van.

Azt hiszem pecsétet tett rám, amittől kurva nehéz megszabadulni. Pedig Zsoltival boldog vagyok és egyre kevesebbet gondolok rá. De néha, ha látom, elemi erővel hat rám. Fizikai fájdalmaim lesznek gyomortájékon. Valaki kérem magyarázza el, hogy mi történik velem. Könyörgöm! Szerelmes már rég nem vagyok. De nem lehet, hogy az segítene, ha egyszer ágyba bújnék vele? Utoljára. Mindent lezárva? Vagy költözzem el a városból, hogy még csak véletlenül se találkozzunk? Azt hittem, hogy az új kapcsolatom, a boldogságom, az, hogy a párom a csillagokat is lehozná nekem az égről… majd segít. De nem tudom. Valaki segítsen!   

Erről már nem akarok Zsoltival beszélni. Lehet, hogy spirituális segítségért fordulok!