Végre túlvagyunk a ballagás-anyáknapja rohamon. Azért írok csak most, mert csütörtöktől, egészen vasárnap délután hatig dolgoztunk (természetesen azért hazamentünk aludni, de azt sem sokat.) Volt olyan nap, hogy reggel nyolctól egészen 
este tízig húztuk az igát. Kötöttük a megrendeléseket, visszakezeltük a vágottvirágokat, takarítottunk, kiszolgáltunk. Mindenki azt, amihez a legjobban értett. Jómagam játszottam a lóti-futi szerepét, ami abból állt, hogy rohangáltam a megrendelésekért, ki az üzlet elé segíteni a kedves vásárlónak, föl-le futkostam virágért és zöldekért, hogy feltöltsem a virágos állványt. Edzeni nem volt már erőm az este, de azt hiszem fölösleges is lett volna. Minden nap felért egy kardió edzéssel. Közben menstruáltam, így minden délelőtti nagyroham, mikor jöttek a megrendelésekért, játék volt az idegeimet…
-hozd ez
-hozd azt
-siess már, sokan várnak
-ne a pénzt számold, menj le segíteni
-menj arrébb, nem férek el az asztalon
-csiga lassú vagy
Hogy kedvenc “Az egy rém rendes család” című sorozatomból idézzek egy idevágó frappáns beszólást: ” Azt mondják az ember idegrendszere a Sátán játszótere. Ha ez igaz, akkor az enyém egy egész szórakoztató komplekszum!”
Egyszóval kész voltam. Minden este alig vártam, hogy végre haza érjek és arccal előre beledőljek az ágyba. Legfeljebb annyihoz volt erőm, hogy megvárjam, míg a párom levetkőzik, mosolyogva végignézzek rajta, hogy legalább aznapra meglegyen az erotikus élményem (még ha nem is annyira kielégítő, mint amit reggeltől terveztem estére, csak erőm nem marad hozzá), majd odabújjak hozzá, befészkeljem magam a helyemre (ez rendszerint a válla, vagy a mellkasa), majd szó szerint beleájuljak az álomba. Hiába vágyom egész nap a szeretkezésre, nincs hozzá erőm, belealudni pedig nem szeretnék. Zsolti pedig megérni. Ő is fáradt. Részéről is erthető. Napközben 
körbeugrálja a vevőket, késő délután este nyolcig pedig a VW bogaramat bütykölik Lackóval, a legjobb barátjával. Értem teszi, és nekem egy szavam sem lehet, mert nagyon szépen haladnak. Majd mutatok a kicsikéről képeket. Érdemes 😉
Egyedül pénteken voltam akkora marha, hogy kirúgjak a hámból. Miért is ne. Fiatal vagyok, életerős, és bírom a gyűrődést. Ezért hát engedtem a csábításnak és elmentem páromékkal a Hangárba, ugyan is az egyik kedvenc együttesemnek, a Kiscsillag nevű zenei formációnak volt lemezbemutató koncertje. Én is vágytam már rá, hogy végre olyan koncerten ugráljak, amit őszintén szeretek, ne pedig csak kísérő legyek. Semmi bajom a Lord zenekarral, de nekem újatt már rég nem mutattak. Mindig ugyan azokat a számokat játszák minden egyes koncerten.
De most végre kitombolhattam magam. Felöltöttem hippy szerkómat, végre nadrágban és tornacsukában mentem, magas sarkú csizma helyett. Készültem az önfeledt tombolásra. Annyira pedig én sem vagyok fasza gyerek, hogy kibírjak jajgatás nélkül egy másfél órás koncertet magas sarkúban ugrándozva.
Alaposan leizzadtam mire végetért (legalább is számunkra) a koncert. Másnap korán mentem munkába. Nem akartam túlságosan nyúzott lenni. Kibontottam gubancos hajamat, gondoltam majd hazafelé a szél kicsit kiszellőzteti belőle a cigaretta füst bűzét. (A szórakozó helyek egyik nagy hátránya) Kézenfogva átvágtunk a tömegen. A pult környékén összefutottam Gábor két unkatestvérével, Katival és Gabival. Ők azok, akik nehezen köszönnek vissza akár hol is találkozunk. Most is kellett nekik egy kis idő mire kapcsoltak. Pedig mind a ketten józanok voltak. Talán kivételesen azért nem ismertek meg hirtelen, mert nem egészen az az ember voltam, akit megismertek, együtt szórakoztak, kinevettek, kerültek, láttak szenvedni, majd talpra állni. Ez alatt a bő négy évnyi folyamat alatt szinte kicseréltek. Ráadásul a kezemet egy nagyon is jóképű, 190 centi magas, szőke, körszakállas fiatalember szorongatta, akit valószínűleg mind a kettőjük ismert innen vagy onnan. És tetszett az arckifejezésük mikor végre rájöttek, hogy ki is köszönt rájul. Természetesen visszaköszöntek. De a döbbenetük ugyan úgy az emlékezetembe vésődött, mint Gáboré, mikor pár hónapja az ásványvizek felett összenéztünk, és tudatosult benne, hogy már nem vagyok egyedül.
Kiléptünk a ruhatárhoz. Zsolti felsegítette rám a kabátomat, majd megcsókolt. Tudtam és láttam is, hogy a két nő minket néz.
Furcsa belegondolni, hogy részesei voltak egy négyéves folyamatba. Mikor 19 évesen megismertek, még szinte gyerek voltam. Kerek, kislányos arccal, pajkosággal, fülig szerelmesen, ártatlanul. Fogalmam sem volt, hogy mifán terem a komoly kapcsolat, milyen hozadékai vannak. Addig csak próbálkoztam, randiztam, flörtöltem. Aztán berobban életembe egy 28 éves felnőtt férfi, aki mindent felforgatott és magához láncolt. A kislányos pajkosság egy fél éven belül eltűnt belőlem, arcom gyermeki kerekdedségét átvették a plusz kilók zsírpárnái, fejlődő alakomat, amit addig szívesen megmutattam a megfelelő ruhákban, egyre inkább elrejtettem a kíváncsi szemek elől. Aztán jött a szakítás, a bújkálás, a hírtelen fogyás. Abban az állapotomban is volt szerencséjük látni. Betegesen néztem ki. Biztos volt min csámcsogniuk. Pletykás egy banda, annyit megtanultam. Aztán azt is láthatták, hogy újra kezdek randizni. Két velem egykorú fiúval is láttak sétálni, vagy megjelenni valahol. Lassan visszatért a régi énem, de immár némi komolyság is párosult mellé. Az, amit az élet tapasztalatai után vesz magára az ember. Szépen öltözködtem, sminkeltem. Megváltoztam. És mióta újra párkapcsolatban élek, szinte kicseréltek. Anyámat idézve:
“-Majcikám, mióta Zsoltival vagy, úszol a mámorban és a szerelemben.”
Igazuk van. Szerelmes vagyok. Menthetetlenül. De nem is akarom, hogy kimentsenek innét. Jó nekem így. Boldog vagyok. És annak is örülök, hogy Zsoltit is boldognak látom, és hogy ehhez az állapothoz jómagam is hozzájárulhatok.
Jó ránézni, hozzáérni, megölelni, rámosolyogni. Fürdöm a szerelemben. Abban, ami körülvesz bennünket mikor együtt vagyunk. Szeretem ahogy rámtekint, ahogy rám mosolyog. Magához ölel.
Sokszor arra ébredek reggel, hogy fekszik mellettem és mosolyogva engem néz. Ahogy ő mondja, gyönyörködik bennem.
Rendszeresen zavarbahoz vele, de azt hiszem az jobban zavarna, ha nem tenné.
Bevallhatom neked, kedves Olvasó, hogy ennyire szerelmes még ebben az életben nem voltam. Csak lebegek. Talán erről írnak az írónők, erre vágyunk, mikor megnézünk egy happy enddel végződő romantikus fílmet. 
És ami elégtétellel szolgál, akár hányszor összefutok Gáborral, vagy egy tartozékával… (gondolok itt barátnő és családtagok, barátok), tetszik a döbbenet az arcukon. Főként Gáboré! Nem azért mert meg akarom neki mutatni, hogy nélküle is boldog vagyok. Pedig tudom, hogy azt hiszed, ezért teszem. Ez már az én fejemben is megfordult. Olyat árulok el, amit már biztosan sejtesz, de még jómagam sem fogalmaztam meg így. Valóban gondoltam ilyenekre, ez a már csak azért is megmutatom, hogy már semmit sem jelentesz nekem! De ezen mindannyian keresztül mentünk egy-egy nagy szakítás után. Mikor randizni kezdtem, alig vártam, hogy lássa, nem heverek romokban, és nem fogadtam cölibátust a szakításunk után. Így voltam Angellel, Tomival, és az elején, bevallom, még Zsoltival is. Azután egyszercsak belé szerettem. Talán a második hónapban. Mikor ráébredtem, hogy nekem mennyire jó vele, hogy boldog vagyok. Arra, hogy őszintén szeret. És ki is mutatja. Amire nagy szükségem volt és van. Gábor legfeljebb az elején mutatta ki felém irányzott érzéseit. Később már bezárkózott. És nehéz volt megfejteni.
De most már valóban csak Zsolti létezik. Ha Gáborról tudósítok, az csak is azért van, mert megkacagtatott egy szituáció, egy reakció, vagy mert tudom, hogy téged is kedves Olvasó, érdekel. Ne is tagadd, tudod, hogy így van 🙂 Ami sosem baj.
