A Karma tesztel

 Tegnap WIW-re fellépve kicsit megdöbbentem. Olyan személytől kaptam megkésett “Isten Éltessen” üzenetet, akitől még álmomban sem hittem volna! Csak enyhén ugrott össze a gyomrom, mikor megpillantottam Judit nevét a feladó rublikába.

-Még is mit szeretnél? – mormogtam magam elé.

Előtte két nappal mély meditációba sűlyedtem, hogy végre kicsit feltöltődjem, pihenjek. A meditációt csak az elején és a végén irányítottam. Ami a kettő között történt, akaratlan volt. Valahol bekerültem egy cseppkő barlang mélyére, és letérdeltem egy természetes kis tó partjára. A víz hihetetlenül tiszta volt és hűsítő. És ahogy ott térdepeltem, szép lassan elkezdtem megbocsátani azoknak az embereknek, akik valaha is ártottak nekem. Különös volt, de őszintén sikerült. Gyermekkoromtól kezdve haladtam végig a felbukkanó arcokon. Nevek kerültek elő, szembe néztem velük. Arcuk hol kifejezéstelen, hol megbánó volt. Gábor arca legalább háromszort felbukkant, mire végre őszintén ki tudtam mondani, hogy “Megbocsátok neked! Elengedlek!” A harmadiknál többször szomorúan visszatekintve a válla felett, de elsétált a homályba. Juditnak kétszer kellett mondanom, mire köddé vált. Amikor eljutottam hozzá, a mellemben lévő duzzanat sajogni kezdett. (Anyám később azt mondta, ezek a duzzanatok, csomók, ciszták, mind-mind az elraktározott méreg, düh és keserűség termékei) Tehát lehet benne valami, hogy fájni kezdett.

A megbocsátás közben olykor belemerítettem arcomat a hűvös vízbe, benedvesítettem a hajamat is. Mint, aki rituálisan meghtisztítja magát a múlt fájdalmaitól. Majd lassan belecsúsztam fejjel előre. A végső megtisztulás. A víz túloldalán jutottam felszínre levegő után kapkodva, fáradtan, remegve, mint aki egy másik világba jutott.

Mire visszajöttem a meditatív állapotból, a gyomrom kavargott, remegtek a tagjaim, úgy éreztem itt is vagyok, meg nem is. Csak feküdtem összegömbölyödve a padlón és sírtam. Azt hiszem elkezdtek felszakadozni bennem azok a blokkok, amiket mélyen eltemettem magamban. Jobb, ha az ember kisírja magából. Igaz, hogy rettenetesen csíptek a könnyeim. Marták a szememet. Nem tudom mitől. Ez is egyfajta tisztulási folyamat.

Akkor pedig ott ültem a számítógép előtt, és meglepetten bámultam a monitort. Bevallom, a születésnapunkon cicáztam a gondolattal, hogy írok neki egy “Isten Éktessen” jellegű üzenetet, de úgy éreztem, annál több büszkeség van benne, mint, hogy foglalkozzam ennek a nőnek a létezésével. Hetek óta nem is láttam egyiküket sem. Azt hittem túlléptem annyira az eseten, hogy láthatatlanná váltak a számomra, nincs szinkronban a sorsunk, ezért nem is keresztezzük egymás útját. Aztán anyám ráébresztett.

-Mivel képes voltál megbocsátani nekik, a sors eléd gördít néhány helyzetet, hogy leteszteld, valóban sikerül-e.

  Ezen elgondolkodtam. Igaza van. A gyomrom ugyan görcsbe ugrott, de jól is esett, hogy gondolt rám. Ha bármit is kell lépni, azt neki kell megtennie. Annál gerincesebb és büszkébb vagyok. Elnézést kért, hogy ilyen megkésve írt, és remélte, hogy jól telt a születésnapom. Én válaszoltam. Boldol születésnapot kívántam, majd csak úgy hozzá fűztem, hogy meglepetés partyt kaptam a páromtól András Pincében. Ezen anyám felkacagott.

-Csak úgy mellékesen igaz? Adod neki az érzést.

Vállat vontam. Hát nem mindegy? Szerintem de.