Az első év

Mióta betettem a blogomba ezt az aprócska kis újítást, ami azt számolja, hogy hányszor kattintottak  ide, rá kellett ébrednem, hogy nem csupán Magyarországról vannak olvasóim. Valóban meglepődtem. A mai napon láttam, hogy Írországból,  Cork-ból is rám kattintottak. Tegnap Sidney-ből, azelőtt pedig az Arab Emírségből láttam zászlót. Ez csodálatos, ennek örülök. Nagyon boldoggá tennétek, hogy jelentkeznétek, írnátok hozzászólást, hogy kik vagytok. És hogyan találtatok meg. Kérlek.
Előre is köszönöm 🙂

Kicsit más téma…
Tegnap voltunk egy évesek Zsoltival. Furcsa volt belegondolni, hogy már egy teljes esztendő eltelt, és még mindig boldog vagyok. Össze vetve az előzővel… abszolút nem érzem azt, hogy szabadulni szeretnék, vagy irányítani akarnának, megváltoztatni pedig a legkevésbé sem! Egyszerűen boldog vagyok.
Igyekezett meglepni, azzal, hogy elvisz vacsorázni. A tény, hogy vacsorázni megyünk, nem volt olyan nagy titok, sokkal inkább az, hogy hová.
Igyekeztem csinos lenni, így fehér nadrágot és fekete, mélyen kivágott felsőt vettem fel. Mindezt kiegészítettem gyöngy ékszerekkel, fekete magas sarkú szandállal (egyszerűen nem bírok betelni a tudattal, hogy mellette hordhatok!), és egy fehér stólával. Hosszú hajam kibontottam, így szabadon verdeste a lapockámat, és szolidan kisminkeltem. Magamra hintettem pár cseppet a pheromonos parfümömből, és utra készen álltam. Szegény Zsolti szemei igencsak elkerekedtek, mikor kiléptem a házból és a karjai közé sétáltam.

-Istenem, milyen szép vagy.
Zöld szemei szerelmesen csillogtak. Ahogy édesanyám mondaná, úgy nézett rám, akár egy szentképre. (Elnézést, a nagyon vallásos olvasóktól.)
Beültünk a kocsiba, és útnak indultunk. Sejtéseim voltak, hogy melyik étterembe akar elvinni, de nem hittem volna, hogy még emlékezett rá. Ezért pirospontot kapott.
Leparkoltunk a “Legkisebb is számít” parkolójában. Akkor már kicsit kételkedtem, de kézen fogott, és elindultunk az ellenkező irányba. Irány az Alpha Park, azon bellül pedig a Wok Chen’s Cooking elnevezésű kínai étterem.
Kicsit meglepődtem, hogy belülről mennyire gyorsétterem fílingje van. De még sem. Volt hidegtál, és volt grill pult, ahol az előre nyársra húzott rákok, csírke darabok, halak pihentek jégágyon. A hideg büféhez léptem először, kezemben egy jókora tányérral, és megrohamoztam az édes-savanyú mártást, a csírke golyókat és a tojásos rízst. Közben már szemeztem a sushival és a mellette lévő arra hasonlító étvágycsinálóval, aminek maki volt a neve. Míg a maki fel van csavarva, addig a sushi amolyan rízs henger, amire vékony halszelet van fektetve.         
Vettem belőle. Mindig is meg szerettem volna kóstolni, mióta Lilu barátnőm áradozott róla, hogy mennyire szereti. Itt volt az alkalom.
Leültünk Zsoltival egy paraván mögé, és ismerkedni kezdtünk az étellel. Mindenképpen pálcikával akartam enni. Mint kiderült, nem estem ki a formából, utoljára Fehérváron használtam hasonlót.
Zsolti is hajlandó volt kipróbálni, s a kezdeti csetlés-botlás után egészen belejött. A végén már egymást etettük pálcikával. Ő  csípős csirkét hozott, de a sushit és a makit mind a ketten a végére hagytuk.
Végül a pálcikák segítségével felemeltem az algába tekert töltött rízshengert. Furcsa illata volt, biztosan az alga. Végül beleharaptam. Nem is tudom mire számítottam. Melegre, fűszerekre, halra. De ez, ami a nyelvemen volt… hideg volt, erősen moszat ízű, és az uborkától savanyú.
Rndben, leküzdöttem.
Ezután következett a maki. Nem tudtam, hogy a rajta lévő nyers lazac filé mit válthat ki belőlem. Kicsit óckodtam tőle. Most már tudom, hogy semmi bajom nem lehet tőle, frissek az alapanyagok, és finom is, ha tudod, hogy milyen ízre készülj.

Degeszre ettük magunkat, így jót is tett az a kis séta, amit az Alpha Parkban tettünk, az autói.
Emberem olyan gyönyörű dolgokat mondott nekem hazafelé menet, hogy a szerelmem csak jobban erősödött iránta. Újra és újra szerelmet  vallott, olyan gyermeki lelkesedéssel és zavarral, mintha most találkozna először ezzel az érzéssel.
Otthon gyertyát gyújtottam az ágy melletti gyertyatartón. Kellemes aranyfény árasztotta el a szobát. Ott feküdtünk az ágyon összefonódva. Beszélgettünk. Azt hiszem nem is akarnám mással leélni az életemet, mint ezzel a csodálatos emberi lénnyel.

És úgy néz ki, hogy a lakásproblémáink is megoldódnak.