Őrlődöm…de miért?!

 Na jó, eléggé vegyes érzelmek dúlnak bennem három napja.Egyrészt fel vagyok dobódva, mert már intézkedéseket tettem a másik munkahelyemmel kapcsolatban, és igyekszem a művelődési házakkal és önkormányzatokkal felvenni a kapcsolatot a jövőévi eseménynaptár miatt.

Másfelől kicsit összezavarodtam, nyilván a magam ostobasága miatt, de ezt már megszokhattátok tőlem. Három nappal ezelőtt fényképeket nézegettem a wiwen. Csak úgy, kíváncsi voltam kivel mi történt. Rákattintottam egy exemmel való közös ismerősünkre (na jó, konkrétan az unokatestvérére), és a fényképeit mustrálgatva ért a fekete leves. Nem azért mert az egyik bulifényképen exemet és Juditot pillantottam meg, sokkal inkább a felismerés miatt dobtam majdnem egy hátast.

Annyian mondták már, éveken keresztül, és abban a pár percben, míg ráfeldkeztem a fényképre, újra a fejemben vízhangoztak azok a mondatok:

-Joe, annyira hasonlít rád.

-Majci, észrevetted már, hogy hasonlítotok?

-Olyan mintha téged látnálak Gábor mellett, csak kövérebb kiadásban.

-Neked is feltűnt már a hasonlóság?

-Nem csoda, hogy vele jár, nagyon hasonlít rád. 

Igyekeztem elhessegetni ezeket a gondolatokat, de nem ment. Ahogy ott állt a körtáncban, arcát a párja felé fordítva, s láthattam profilból, arculcsapásként ért a felismerés. Valóban nagyon hasonlítunk egymásra. Az orrunk, az állunk, az arccsontunk, a homlokunk. Ijesztő volt, de nagyon is igaz.

Két dologra tudtam gondolni:

Ad1; Vagy ezt a típus Gábor esete (Barna haj, kerekded arc, barna szem, széles csípő)

Ad2; Annyira hirtelen ugrott át egyik nőről (rólam) a másik nőre (Juditra), hogy akaratlanul is újra belém szeretett, mert engem látott benne is, csak még abban az életvidám, derűs, izmos mivoltomban, mikor összehozott bennünket a sors.

És az utóbbira tippelnék, ugyan is láttam fényképeket korábbi barátnőről, és cseppet sem hasonlítottunk. Így senki sem mondhatja, hogy beképzelt vagyok 😛

Még mindig a sokkhatás alatt vagyok, és nehezen szabadulok a képtől, hogy együtt láttam őket. Nem vagyok szerelmes. Valahogy még is fáj. Annyi vigasztal, és ez inkább a saját egomnak, és a saját hígúságomnak imponál, miközben ki tudja, hogy Őt érdekli-e (mármint Juditot), az pedig az, hogy lefogytam 67 kilóa, ami a verseny súlyom, ami a ma reggeli mérések alapján 66.7 kg volt. És edzem is a testemet, hogy formában maradjak, és ápolom magam. Tetszik, hogy a párom csillogó szemekkel néz rám, valahányszor lengén öltözve, vagy ruhátlanul közlekedem előte, mert tetszik neki a testem. De nem elsősorban neki akarok tetszeni. Önmagamnak. Önmagammal szeretnék elégedett lenni. Miért érdekel még mindig, hogy Ő hogyan néz ki? Miért érdekel, hogy látott-e Ő vagy volt párom mostanában, hogy annyira lefogytam újra? Miért érzem úgy, hogy csak akkor nyugszik meg a lelkem, akkor tudom elfogadni magam minden porcikámban, ha látom rajtuk, hogy meglepődnek, hogy irigykednek, hogy kicsit bánkódnak, hogy összepusmognak mögöttem? Vajon miért?

Ugyan akkor szeretjük egymást Zsoltival. Ő olyannak fogad el, amilyen vagyok, sosem éreztem magam kalickában, vagy azt, hogy meg akarna változtatni. Türelmes velem és képes elviselni a szeszélyeimet. Jobban mondva ki is röhögi azokat.

Nincs okom tehát visszavágyni abba a rémes kapcsolatba. Talán a bizonyítási vágy munkálkodik bennem. Fogalmam sincs.

De ezen nem csak én megyek keresztül. Négy óra után érkezik hozzám Noémi, hogy kicsit rendbe rakjam. Már vettem jázminos fekete teát és mézet hozzá. Remélem kicsit helyre tudom tenni. És elsírhatja a bánatát anélkül, hogy belőlem is kitőrne ez a marhaság, amibe kevertem magam.