(Élet a pasin túl) Lépések egy stresszmentesebb élethez

 Na jó, eléggé vegyes érzelmek dúlnak bennem három napja.Egyrészt fel vagyok dobódva, mert már intézkedéseket tettem a másik munkahelyemmel kapcsolatban, és igyekszem a művelődési házakkal és önkormányzatokkal felvenni a kapcsolatot a jövőévi eseménynaptár miatt.

Másfelől kicsit összezavarodtam, nyilván a magam ostobasága miatt, de ezt már megszokhattátok tőlem. Három nappal ezelőtt fényképeket nézegettem a wiwen. Csak úgy, kíváncsi voltam kivel mi történt. Rákattintottam egy exemmel való közös ismerősünkre (na jó, konkrétan az unokatestvérére), és a fényképeit mustrálgatva ért a fekete leves. Nem azért mert az egyik bulifényképen exemet és Juditot pillantottam meg, sokkal inkább a felismerés miatt dobtam majdnem egy hátast.

Annyian mondták már, éveken keresztül, és abban a pár percben, míg ráfeldkeztem a fényképre, újra a fejemben vízhangoztak azok a mondatok:

-Joe, annyira hasonlít rád.

-Majci, észrevetted már, hogy hasonlítotok?

-Olyan mintha téged látnálak Gábor mellett, csak kövérebb kiadásban.

-Neked is feltűnt már a hasonlóság?

-Nem csoda, hogy vele jár, nagyon hasonlít rád. 

Igyekeztem elhessegetni ezeket a gondolatokat, de nem ment. Ahogy ott állt a körtáncban, arcát a párja felé fordítva, s láthattam profilból, arculcsapásként ért a felismerés. Valóban nagyon hasonlítunk egymásra. Az orrunk, az állunk, az arccsontunk, a homlokunk. Ijesztő volt, de nagyon is igaz.

Két dologra tudtam gondolni:

Ad1; Vagy ezt a típus Gábor esete (Barna haj, kerekded arc, barna szem, széles csípő)

Ad2; Annyira hirtelen ugrott át egyik nőről (rólam) a másik nőre (Juditra), hogy akaratlanul is újra belém szeretett, mert engem látott benne is, csak még abban az életvidám, derűs, izmos mivoltomban, mikor összehozott bennünket a sors.

És az utóbbira tippelnék, ugyan is láttam fényképeket korábbi barátnőről, és cseppet sem hasonlítottunk. Így senki sem mondhatja, hogy beképzelt vagyok 😛

Még mindig a sokkhatás alatt vagyok, és nehezen szabadulok a képtől, hogy együtt láttam őket. Nem vagyok szerelmes. Valahogy még is fáj. Annyi vigasztal, és ez inkább a saját egomnak, és a saját hígúságomnak imponál, miközben ki tudja, hogy Őt érdekli-e (mármint Juditot), az pedig az, hogy lefogytam 67 kilóa, ami a verseny súlyom, ami a ma reggeli mérések alapján 66.7 kg volt. És edzem is a testemet, hogy formában maradjak, és ápolom magam. Tetszik, hogy a párom csillogó szemekkel néz rám, valahányszor lengén öltözve, vagy ruhátlanul közlekedem előte, mert tetszik neki a testem. De nem elsősorban neki akarok tetszeni. Önmagamnak. Önmagammal szeretnék elégedett lenni. Miért érdekel még mindig, hogy Ő hogyan néz ki? Miért érdekel, hogy látott-e Ő vagy volt párom mostanában, hogy annyira lefogytam újra? Miért érzem úgy, hogy csak akkor nyugszik meg a lelkem, akkor tudom elfogadni magam minden porcikámban, ha látom rajtuk, hogy meglepődnek, hogy irigykednek, hogy kicsit bánkódnak, hogy összepusmognak mögöttem? Vajon miért?

Ugyan akkor szeretjük egymást Zsoltival. Ő olyannak fogad el, amilyen vagyok, sosem éreztem magam kalickában, vagy azt, hogy meg akarna változtatni. Türelmes velem és képes elviselni a szeszélyeimet. Jobban mondva ki is röhögi azokat.

Nincs okom tehát visszavágyni abba a rémes kapcsolatba. Talán a bizonyítási vágy munkálkodik bennem. Fogalmam sincs.

De ezen nem csak én megyek keresztül. Négy óra után érkezik hozzám Noémi, hogy kicsit rendbe rakjam. Már vettem jázminos fekete teát és mézet hozzá. Remélem kicsit helyre tudom tenni. És elsírhatja a bánatát anélkül, hogy belőlem is kitőrne ez a marhaság, amibe kevertem magam.

 Remek dolog történt velem a mai napon. Új állást kaptam. Nem, nem hagytam ott a biztosítót, hanem biztosabb háttér után néztem 🙂 És anyámon keresztül megtaláltam. Ráadásul azt csinálhatom, amit tanultam, vagyis nem volt hiábavaló az a négy év, amíg Fehérváron az előadásokon aszalódtam.

Na jó, alapban nem volt rossz, hiszen új helyet ismertem meg, és új barátokat, Lilut és Ritát.

De sosem hittem volna, hogy valóban a szakmámnak megfelelően tudok elhelyezkedni. Ráadásul olyan környezetben, amihez mindig is vonzódtam.

Ha minden jól megy, én leszek a Kurszán Kende Lovastanya rendezvényszervezője. Honfoglaláskori lovasjátékokat adnak elő, ebben szerepel a korabeli játékok bemutatása, fegyverhasználat, korhű öltözék, íjászbemutató, mindemellett remek zene szól az előadás alatt.

Én fogom leszervezni a bemutatókat különböző falvak, községek és városok rendezvényein. Úgyhogy elképzelhető, hogy nálatok is meg fogunk jelenni.

Nézzétek meg a honlapot, érdemes. Nagyon látványos fényképeket találtok rajta 🙂

Jövő héten lesz még egy megbeszélésünk 🙂 

 HURRÁ! Úgy néz ki, hogy megoldódott a lakásprobléma. Nagybátyám és menyasszonya átbeszélték egymás között, és arra jutottak, hogy tulajdonképpen szívesen látnak bennünket. Amíg Panni néni él, addig igazából senkié az a lakás. Nyugodtan használhatjuk. Csabi öröksége a 76 négyzetméteres, belvárosi polgári lakás.  Ha megörökli, és még mindig szükségünk van rá, akkor bérelhetjük tőlük. Őket idézve:

“Még is csak jobb, ha mi élünk ott, mint valami idegen.”

És mi felvidultunk. Szinte kézzel tapintható az az öröm, amit érzünk, annak reményében, hol élhetünk magánéletet. Furcsa lesz máshová hazamenni, de egy-két hónap és megszokjuk.

Itt a leginkább párom édesanyjának kell hozzászoktatnia magát a gondolathoz, hogy a fia már nem él vele, és nem ugraszthatja azonnal, mert nem lesz kéznél.

Valóban furcsa lesz.

Előbb még megalapozom a jövőmet anyagilag, rakok félre pénzt a szűkösebb időkre, hogy még sem Zsolti fizetéséből éljünk, és körülbelül fél-egy év múlva átköltözünk. Igazából sok mindent nem tologathatunk, rakodhatunk át, mert nem a miénk az ingatlant, és amíg az öröklés végbe nem megy, addig minden leltárba van vége.

Mindezt csak azért írom, hogy letisztázzam a körülményeket. 🙂

Nekünk az a fontos, hogy zavartalanul együtt lehessünk, legyen magánéletünk, mi gazdálkodhassunk az időnkkel, és hívhassunk meg vendégeket is magunkhoz. Ahogy élnie illik egy fiatal párnak. Megalapozva a napi időbeosztásunkat 🙂

Igen-igen-igen. Már nagyon várjuk mind a ketten!

Mióta betettem a blogomba ezt az aprócska kis újítást, ami azt számolja, hogy hányszor kattintottak  ide, rá kellett ébrednem, hogy nem csupán Magyarországról vannak olvasóim. Valóban meglepődtem. A mai napon láttam, hogy Írországból,  Cork-ból is rám kattintottak. Tegnap Sidney-ből, azelőtt pedig az Arab Emírségből láttam zászlót. Ez csodálatos, ennek örülök. Nagyon boldoggá tennétek, hogy jelentkeznétek, írnátok hozzászólást, hogy kik vagytok. És hogyan találtatok meg. Kérlek.
Előre is köszönöm 🙂

Kicsit más téma…
Tegnap voltunk egy évesek Zsoltival. Furcsa volt belegondolni, hogy már egy teljes esztendő eltelt, és még mindig boldog vagyok. Össze vetve az előzővel… abszolút nem érzem azt, hogy szabadulni szeretnék, vagy irányítani akarnának, megváltoztatni pedig a legkevésbé sem! Egyszerűen boldog vagyok.
Igyekezett meglepni, azzal, hogy elvisz vacsorázni. A tény, hogy vacsorázni megyünk, nem volt olyan nagy titok, sokkal inkább az, hogy hová.
Igyekeztem csinos lenni, így fehér nadrágot és fekete, mélyen kivágott felsőt vettem fel. Mindezt kiegészítettem gyöngy ékszerekkel, fekete magas sarkú szandállal (egyszerűen nem bírok betelni a tudattal, hogy mellette hordhatok!), és egy fehér stólával. Hosszú hajam kibontottam, így szabadon verdeste a lapockámat, és szolidan kisminkeltem. Magamra hintettem pár cseppet a pheromonos parfümömből, és utra készen álltam. Szegény Zsolti szemei igencsak elkerekedtek, mikor kiléptem a házból és a karjai közé sétáltam.

-Istenem, milyen szép vagy.
Zöld szemei szerelmesen csillogtak. Ahogy édesanyám mondaná, úgy nézett rám, akár egy szentképre. (Elnézést, a nagyon vallásos olvasóktól.)
Beültünk a kocsiba, és útnak indultunk. Sejtéseim voltak, hogy melyik étterembe akar elvinni, de nem hittem volna, hogy még emlékezett rá. Ezért pirospontot kapott.
Leparkoltunk a “Legkisebb is számít” parkolójában. Akkor már kicsit kételkedtem, de kézen fogott, és elindultunk az ellenkező irányba. Irány az Alpha Park, azon bellül pedig a Wok Chen’s Cooking elnevezésű kínai étterem.
Kicsit meglepődtem, hogy belülről mennyire gyorsétterem fílingje van. De még sem. Volt hidegtál, és volt grill pult, ahol az előre nyársra húzott rákok, csírke darabok, halak pihentek jégágyon. A hideg büféhez léptem először, kezemben egy jókora tányérral, és megrohamoztam az édes-savanyú mártást, a csírke golyókat és a tojásos rízst. Közben már szemeztem a sushival és a mellette lévő arra hasonlító étvágycsinálóval, aminek maki volt a neve. Míg a maki fel van csavarva, addig a sushi amolyan rízs henger, amire vékony halszelet van fektetve.         
Vettem belőle. Mindig is meg szerettem volna kóstolni, mióta Lilu barátnőm áradozott róla, hogy mennyire szereti. Itt volt az alkalom.
Leültünk Zsoltival egy paraván mögé, és ismerkedni kezdtünk az étellel. Mindenképpen pálcikával akartam enni. Mint kiderült, nem estem ki a formából, utoljára Fehérváron használtam hasonlót.
Zsolti is hajlandó volt kipróbálni, s a kezdeti csetlés-botlás után egészen belejött. A végén már egymást etettük pálcikával. Ő  csípős csirkét hozott, de a sushit és a makit mind a ketten a végére hagytuk.
Végül a pálcikák segítségével felemeltem az algába tekert töltött rízshengert. Furcsa illata volt, biztosan az alga. Végül beleharaptam. Nem is tudom mire számítottam. Melegre, fűszerekre, halra. De ez, ami a nyelvemen volt… hideg volt, erősen moszat ízű, és az uborkától savanyú.
Rndben, leküzdöttem.
Ezután következett a maki. Nem tudtam, hogy a rajta lévő nyers lazac filé mit válthat ki belőlem. Kicsit óckodtam tőle. Most már tudom, hogy semmi bajom nem lehet tőle, frissek az alapanyagok, és finom is, ha tudod, hogy milyen ízre készülj.

Degeszre ettük magunkat, így jót is tett az a kis séta, amit az Alpha Parkban tettünk, az autói.
Emberem olyan gyönyörű dolgokat mondott nekem hazafelé menet, hogy a szerelmem csak jobban erősödött iránta. Újra és újra szerelmet  vallott, olyan gyermeki lelkesedéssel és zavarral, mintha most találkozna először ezzel az érzéssel.
Otthon gyertyát gyújtottam az ágy melletti gyertyatartón. Kellemes aranyfény árasztotta el a szobát. Ott feküdtünk az ágyon összefonódva. Beszélgettünk. Azt hiszem nem is akarnám mással leélni az életemet, mint ezzel a csodálatos emberi lénnyel.

És úgy néz ki, hogy a lakásproblémáink is megoldódnak.    

 Azt hiszem, hogy egy darabig még mindig csak online nézegethetem a szép menyasszonyi ruhákat. Nem, nem kell semmi rosszra gondolni. Nem hagyott el az én szerelmetes mátkát, csak egyéb tényezők miatt, most más problémákon törjük a fejünket. Méghozzá a lakásgondon. Ez minden fiatal párnak mumus lehet. Azt hiszem, hogy a legnagyobb mumus, ami létezik.

-Hol fogunk lakni?

-Mennyibe fog kerülni?

-Van kiugrási lehetőség?

-Mikor gondolhatunk a gyerekvállalásra?

-Elférnénk OTT többen is?

Ezek foglalkoztatnak.

Zsolti  tegnap előkereste a brókernetes szerződését, amit 10 éves futamidőre kötött meg. Ennek a hozama lenne közel az az összeg, amiből lakást vásárolhatnánk, és be is rendezhetnénk azt magunknak. Mind a ketten azt hittük, hogy maximum három év van még addig. Nos, hatalmasat tévedtünk. A szerződést 2004ben kötötte meg, ergo csak félidőnél járunk, s öt évet már egyikünk sem bírna ki a jelenlegi lakhelyén egyéni okok miatt. Így elkezdtük megoldáson törni a fejünket.

Az albérlet az utolsó, ami szóba jöhet nálunk. Mert sokat fizetsz be, és képtelenség kiszállni abból az ördögi körből, ha csak fel nem veszel egy nagyobb összegű lakáshitelt, de utána azt fizeted évekig, vagy valami csoda folytán nem jutsz akkora összeghez, hogy befizess egy aját lakásra (az utóbbinak vajmi kevés az esélye!).

Zsolti következő ötlete egy KIK lakás lenne, amiben a bátyáék is laknak. Ötévre kötünk szerződést, addig fenntartanánk, bérelnénk, és utána saját lakásba költöznénk.

És, ami talán a legjobb ötlet, megbeszélnénk a nagymamámmal, hogy a nagynénje lakását, mivel Panninéni úgy is otthonban van, a lakás pedig üressen áll a belváros közepén (nagyon is előnyös helyen), adja ki nekünk havi 10-20 ezer forintésrt, csak amíg meg nem tudjuk venni a saját lakásunkat. Ő a gyámja a néninek, ő rendelkezik az ingó és ingatlnjaival, én pedig közvetlen vérrokona vagyok, mint az unokája.

Tudom, hogy még alakul, de próbálkozni kell.

Valóban nehéz elindulnia egy fiatal párnak. És lehet, hogy mi még jobb helyzetben vagyunk. Nem tudom. De most már valóban jó volna együtt élni, kettesben. Kipróbálni, hogy egyáltalán milyen. Bírjuk-e egymást? Össze tudunk-e csiszolódni? Majd hozza az élet.

Ma vagyunk egy évesek… és Ő meglepetéssel készül. Azt udom, hogy étterembe visz, azt is sejtem, hogy melyikbe. Még én célozgattam neki. e, ha valóban a Chen’s Cooking-ba megyünk, akkor nagyon meg fogok lepődni? (Hogy emlékezett rá.)