A tegnapi napon olyat tettem, amit magam sem hittem volna, hogy megteszek. 
Kitakarítottam a szobámat apám társaságában, kíméletlenül, türelmesen és nagy egyetértésben. Délelőtt 10 órától délután fél kettőig szórtuk ki a szemetet, pakoltunk és takarítottunk. A végeredmény; nem ismertem rá a saját lakóövezetemre. Idegenül hatott, hogy eltűnt a meghitt kupleráj, amit magam köré gyártottam. Az ágyat mind a két oldalról könnyedén meg lehet közelíteni, anélkül, hogy mamutcsapdákon keresztülesnénk. Az asztalomon az írószerszámokon és a számítógép tartozékokon kívül semmi sincsen. A könyvek és a CD-k át lettek csoportosítva. És az a rengetek kacat, szemét és lom eltűnt a különböző zegekből, zugokból, sarkokból, asztal alól-, mögül-, fölül-, mellől….
Párom fogalmazta meg a legjobban saját gondolataimat is, amikor este megérkezett hozzánk, és nem titkolt meglepettséggel átlépte a nemlétező küszöbömet:
-Nem akarok piszkálódni, de ilyennek sem láttam még a szobádat. Hol a filc papucs?
Nekem is volt olyan érzésem, mintha múzeumba közlekednék. Minden az élére állítva, sehol egy meghitten nyávogó, üdvözlően kerregő pormacska. Idegen volt a helyzet, de majd megszokom, és igyekszem fenntartani. Így már könnyebb.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: