Lezajlott a temetés a Szent Mihály temetőben.Összesen kilencen voltunk. A ravatalozóban szörnyű hideg volt, látszott a lehelletünk párája. Sivár volt az épület, fehér falakkal, magas dísztelen ablakokkal, feketére-fehérre járólapozott padlóval,ami hidegebb volt, mintha jégen álltam volna.
Nagyszüleim, nagybátyámék és keresztszüleim a ravatal két oldalán húzódó padon ültek. Szüleimmel álltunk. A ravatal előtt három koszorú és egy kézicsokor hevert, rajtukl az utolsó üdvözletet hírdető szalagokkal. Felettük pedig ott állt a fekete márvány urna. Lehet, hogy morbidul hangzik, de valóban szépen kidolgozott munka volt.
A pap nem cifrázta túl a búcsúztatást, a kántor, aki a hátam mögött énekelt, folyton fólyvást bereked. Körülbelül negyedórát töltöttünk a ravatalozóban, de egy örökkévalóságnak tűnt a hideg miatt. Mikor a könnyeim kibuggyantak, még jobban fázni kezdtem. Igyekeztem minél előbb letörölgetni őket.
Kilencen kísértük utolsó útjára Panni néni hamvait, mielőtt bátyja mellé helyezték volna. Elől ment a pap, a kántor és a sírásó, aki az urnát vitte. Mögöttük mi bandukoltunk. Igyekeztem mélyen a sálam biztonságos melegébe bújni. Odafent az égen sötét esőfelhők vonultak, azzal riogatva, hogy elmossák a temetést. De csupán pár csepp hullott ránk.
Azonban valami nagyon szép dolog is történt a szertartás alatt. Mikor az urnát a sírba helyezték, a pap ajkát pedig elhagyta az “Istenem, fogadd Anna testvérünket kegyeidbe” című mondat, a felhők megnyíltak és kisütött a nap. Gyönyörű fénnyel árasztva el a sírkertet. Tudtam, hogy átkelt. Álmodtam vele,most pedig jelt adott. Az ég újra beborult, amint a földet elkezdték visszalapátolni a sírba és visszahúzták rá a fekete márványlapot.
De akkor már megnyugodtam. Tudtam, hogy ezzel nincs vége az egész játéknak.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: