Emlékszem, azzal a 2004es nyárral az életem éppen, hogy elkezdődött. A sok éjszakai szórakozástól és flörtöléstől, a fogyástól és a “normális” barátoktól volt önbizalmam. Legalább is több, mint, amikor bekerültem közéjük. Sajnos a párkapcsolat terén nem jártam sikerrel. Mindig is olyan típus voltam, aki egyetlen embert nézett ki magának, és foggal-körömmel ragaszkodott hozzá. Igaz, hogy mindig olyat, akinek nem tetszettem. Így plátói kapcsolatokat ápoltam és hol szárnyaltam, máskor pedig kínoztam magam miattuk.
Két Tündi barátnőm a fejüket csóválták, sosem vigasztaltak, ha Néró miatt kiborultam, inkább rávilágítottak arra, hogy Szélmalomharcot vívok, csak ábrándokat kergetek. Hiszen azon a két kacsintáson, az ajándék csokoládén kívül, amit nekünk, lányoknak hozott egy nyári vendégség alkalmával, semmi érdeklődést nem mutatott irántam. Én még is vágyakoztam utána. Talán az elérhetetlensége, a titokzatossága, az a furcsa sötét, férfias közeg vonzott, ami körüllengte. Igaz, hogy magasról tett rám. Olykor pedig sértő megjegyzéseket tett.
Visszatekintve, egy beképzelt, huszonegy éves macsó volt, aki tudta magáról, hogy milyen hatással van a lányokra, és ezt élvezte is. Nem vádolhatom érte. Úgy tudom, már már több éve tartó komoly kapcsolatban él, és a viselkedése is pozitív irányba változott. De a külseje is változott. Már koránt sem olyan vonzó, mint hét éve volt.
A változásokat a környezetem és a családom is észrevette rajtam. Azon a nyáron kinyíltam. Életvidám lettem, boldog, humoros és erősebb. Mind fizikailag, mint lelkileg, mind pedig az akaratom acélosodott. Tudtam, hogy kelleni fog, hiszen egy hónapon belül megkezdődött a harmadik évem a középiskolában, s vissza kellett mennem, szembenéznem a terrorizáló társaimmal. Fel akartam venni a kesztyűt és tenni az ellen, hogy újra az áldozati bárány szerepébe tetszelegjek. Kicsit már untam. Azon a nyáron más is történt. De akkor még fogalmam sem volt, hogy hatással lesz a későbbi életemre. Megismertem apám egyik nagyon jó barátját, Jenőt, és a családját. Évát a feleségét, és két fiúkat, az akkor még tizennégy éves Gergőt, és a tizenegy éves Dávidot. Sokat mászkáltunk együtt, kerti partik, nyaralás, vendégség, kirándulások a Fertő-tóra. Egy másik találkozás a nagyszüleim otthonában ért. Éppen kimentem a konyhába, mikor észrevettem, hogy nagybátyám szobájában nem csak Ebi ücsörög. Éppen az új számítógépét szerelte össze azon a héten, aznap pedig beprogramozták. A gépnél egy magas, szőke hajú, körszakállas, világos szemű, nagybátyámmal egykorú srác ült. Zsolti. Köszöntem neki, ő visszamosolygott, de folytatta a dolgát.
Akkoriban megjegyeztem nagyanyámnak, hogy szívesen összejönnék vele, mert nagyon vonzó. Nagyim lebeszélt, mondván, túl nagy a korkülönbség közöttünk, nem volna jó vége. Én tizenhét voltam, ő pedig huszonnyolc. Igen, valószínűleg nem értettünk volna szót egymással.
Zsolti elmondása szerint már akkoriban is felfigyelt rám, hogy csinos vagyok, de nem tudta, hogy szóba állnék-e vele egyáltalán, lehetőségünk sem volt beszélgetni, így hát nem is próbálkozott nálam. De abban az időben vette át apám nagyanyámtól a virágüzletet, Zsolti pedig a szomszédos elektronboltban dolgozott. Összebarátkozott az apámmal. De még mindig nem próbálkozott nálam. Mintha nem is vett volna észre, mint nőt. Csak poénkodott velem.
A nyár hamarosan letelt, nekem pedig szembe kellett néznem az osztálytársaimmal. De úgy éreztem teljes vértezetben érkeztem. Erősen, magabiztosan, csinosan, életvidáman. Az elején próbálkoztak. De a viselkedésemben történő változások annyira megdöbbentette őket, hogy sokkal inkább azt igyekeztek kideríteni mi történt vele, mint, hogy azon dolgozzanak, hogy ezt letörjék bennem. Az általuk legjobbnak tartott kémet küldték oda hozzám. Csé próbálkozott újra barátkozni velem. Mivel együtt jártunk angolra, olykor a buszmegállóban összefutottunk nulladikórára menet. Akkor kettesben voltunk, ő pedig vígan mesélt arról, hogy mi történt vele a nyáron, hátha én is megnyílok és elköpöm a változás okát. De nem járt sikerrel. A védelmirendszerem megerősödött a nyár három hónapja alatt, Csé pedig nem tudta áttörni.
Különös módon, még Balázs jelenléte sem zaklatott fel. Tulajdonképpen emberszámba vettem, nem pedig valami elérhetetlen, megközelíthetetlen félistennek tekintettem. Talán neki is feltűnt a változás, mert a szünetekben egyre többször kaptam azon, hogy az osztálytermünk körül sündörög és engem vizslat.
Az első három hét után az egyik osztálytársnőm, Tami foglalta össze mindenki véleményét.
-Nem tudom mi történt veled Joyo, nagyon megváltoztál, de így sokkal jobban szeretünk!
Ezzel a mondattal megnyílt az út előttem a normális társadalmi érintkezés terén.
