Az öröm megélése

 Rá kellett ébrednem, hogy nem csupán a nőiességet kell felkutatnom magamban és megélnem, hanem az örömöt is. Ezt ne úgy értsd, hogy képtelen volnék bárminek is örülni. Meg tudom élni az örömöt és a boldogságot. Egyszerűen csak… nagyon sokszor bűntudatom támad, ha örülni kezdek…

–Mi képzelsz te magadról? Örülsz? Boldog mersz lenni? Te? Miért? Milyen jogon?

Körülbelül ilyen mondatok visszhangoznak a fejemben és azon nyomban elszégyellem magam és visszafogom az érzelmeimet. Ha mégis megélem és átengedem magam az öröm és boldogság állapotának, mintha az univerzum törvényeit érvényesítve, arányosan ugyan olyan szar nap következik. Amolyan inga-effektus.  

Édesanyám szerint olyankor, amikor blokkolom az örömöt, az önsanyargató, önsajnálatban fetrengés imádó énem követeli magának a figyelmet. Tanácsa egyszerűen hangzik. Amikor észlelem, hogy ébredezik és megszólalni Mártírka (nevezzük mostantól így, talán könnyebb lesz kinevetnem is!), kezeljem úgy akár egy idegesítő ismerőst, tegyem a hátsóülésre és húzzam fel a hangszigetelt ablakot. Vagy egyszerűen csak utasítsam rendre. Semmi köze az életemhez, már nagyon régen fújja ugyan azt a lemezt, miért is nem szabadna boldognak lennem. Nincs igaza! Az az idő már elmúlt. 2010 van, nincs kedvem múltbéli fájdalmakat, sérelmeket magammal cipelni. Ezeket kellene megbeszélnem vele, de azt hiszem, hogy Mártírka nem az a fajta ember, aki elviseli a kritikát. Biztos vagyok benne, hogy közbevágna, és olyan érveket sorakoztatna fel, hogy azon nyomban elszégyellem magam. Ezért inkább a fizikai rábeszélést alkalmazom. Rendre utasítom és a sarokba küldöm. Ott duzzoghat.

Szerencsés vagyok, hogy olyan családom van, aki segít ráébrednem a feladataimra, és olyan párom, aki támogat, amikor a démonjaimmal küzdök, szembenézek velük és legyőzöm őket.

Ma sikerült megélnem az örömöt. Kicsit kimozdultam itthonról, hogy az esti vendégem tiszteletére zabkekszet vegyek a tea mellé. Egy régi barátnőm látogat meg. Nagyon régi, és bizony ránk fér a beszélgetés, és talán néhány múltbéli batyut is le tudunk pakolni.

Sétáltam a hófedte utcán keresztül és mindent megmosolyogtam. Amikor a cipőm megcsúszott a letaposott havon, a gyerekek hancúrozását a fehér hópaplanban, a kutyák viháncolását, gyerek módjára rugdostam a havat. Mosolyogtam mindenkire. Éreztem, hogy átjár az öröm, a boldogság és az életszeretet. Bárcsak minden napunk ilyen volna. Azt hiszem Kabos Gyula mondta egyszer:

“A parlamentnek határozatot kellene hoznia arról, hogy az embereknek egy hónapon keresztül  mindent mosolyogva kellene csinálniuk. Rájönnénk, hogy mennyivel másabb így élni!”

Igazat adok neki. Előbb vagy utóbb a kényszeredett mosoly is megtelik őszinteséggel!