Az álmok hatalma

Rossz dolog, hogy álmunkba ki vagyunk szolgáltatva a tudatalatti kényének-kedvének! Amint kikapcsol a tudatos énünk, a testünk pihen, lelkünk pedig elindul tanulni, olyan dolgok történnek velünk, amik tudatos énünknek káoszt, felfordulást, legrosszabb esetben fájdalmat okoznak! És mi tehetetlenek vagyunk, csak ülünk riadtan az ágyban, és igyekszünk feldolgozni azokat a rémképeket, amiket láttunk, amikben úgy vettünk részt, akár éber állapotunkban.
Velem is ez történt ma hajnalban.

Álmomban azt a hírt kaptam, hogy édesapám meghalt. Megállt a szíve. Emlékszem, álmomban összetörtem és zokogni kezdtem, a ravatalozást, a misét és a temetést is átbőgtem. Fájt. Nem tudtam elhinni, hogy az a nagy mackó, akihez mindig odabújhattam, megnyugodtam… nincs többé. Képtelen voltam belenyugodni!

Emlékszem, arra riadtam, hogy Zsolti gyengéden felráz, mert zokogtam. Körül néztem, a szívemről pedig hatalmas kő zuhant le.
-Ugye most már felébredtem?
-Igen. Sírtál.
-Azt álmodtam, hogy apa meghalt.
Zsolti magához ölelt és újra álomba merültem. Reggel pedig a nagyszobában lerohantam az apámat. Piros volt az arca, vigyorgott, teljesen eleven volt és egészséges. Megnyugodtam, hogy ebben a szikla, medvére emlékeztető óriásban semmi sem tehet kárt!
Elgondolkodtam. Mindenki azt mondja, hogy akinek megálmodjuk a halálát, az nagyon sokáig fog élni. Nos… reménykedjünk benne!