Azt hiszem folytatom tovább az emlékezést, így talán előbb visszanyerem a normális énképemet, és megszabadulok a múltbéli terheimtől. Esküszöm, senkinek sem kell kommentálnia. Egyszerűen jólesik kiírnom magamból.
Folytathatom ott az emlékezést, hogy kiszabadultam Es és Csé bűvköréből. Először furcsa volt. A folyamat egyszerűnek tűnt, de azt hiszem életemben először, vállalnom kellett bizonyos következményeket, és kockázatokat. Mint például az osztályom nyolcvan százalékának céltáblájává válni, akiket Csé tudott manipulálni, vagy már amúgy sem szerettek. Másodszor, hogy egyedül maradok. Tulajdonképpen, mikor már elkezdtem, egyik sem tűnt túlságosan veszélyesnek. Az osztályom nagyrésze már amúgy sem szeretett, és beláttam, inkább leszek egyedül, és temetkezem a könyvekbe és a tanulásba, mint, hogy mégjobban szétcincálják az idegeimet. A kapcsolatmegszakítás először gyerekes dologgal indult. Mindkettőjük telefonszámát kitöröltem a mobilomból. Jobb, ha semmi sem emlékeztet rájuk, és nincs kísértés, hogy felhívjam őket. Második lépésként, az osztályban elköltöztem Csé mellől. A szívem aznap reggel a torkomban dobogott. Emlékszem, beléptem az osztályterembe, igyekeztem láthatatlanná válni a koleszos slepp előtt. Ők voltak azok, akik még inkább megkeserítették iskolás éveimet. Állandó céltábla voltam, piszkáltak, beszóltak, fellöktek (ami amúgy nem lett volna könnyű, mivel akkoriban 74 kiló voltam és már elértem a 180 centimétert). Csé az ő körükben mozgott, állandó téma voltam, természetesen a lehető legnegatívabb értelemben. Sokszor féltem iskolába menni. Szerintem van köztetek olyan, aki ezt átélte. Amikor pokollá teszik azt az 5-8 órát, amit az iskolában töltesz, és nem menekülhetsz. A depresszióm másik adaléka volt a négy koleszos lány irányomban való visekedése. Emlékszem, sosem kértem ki magamnak. Inkább csendben elsunnyogtam, felkeltem, lesütöttem a szemeimet. Meghúztam magam az XXL-es pulóverek biztonságában, és semmilyen pénzért elő nem merészkedtem volna. A csiga sem ostoba, hogy kidugja a szarvait, majd tűrje, hogy megkínozzák egy bottal!
Besunnyogtam a terembe, s kiválasztottam a legelszigeteltebb, legtávolabbi helyet Csé-től. Az ablak melletti padsorban találtam rá, leges leghátul. Olyan volt, akár egy kis sziget. Előttem sem ült senki, és a mellettem lévő padban sem. Természetesen Csé rám bámult a túloldalról. Éppen Dí-vel, a főinkvizítorral beszélgetett, aki előszeretettel piszkált engem az év eleje óta. Pedig csupán másodéves voltam.
-Hé Hanna! Miért ülsz oda? – kérdezte Csé. Elképesztően furán, idegenül festett fiúsan tüsi, festett vörös hajával.
-Mert itt jobban érzem magam – feleltem, és elővettem a következő óra kellékeit.
Lehet, hogy akkor rossz döntésnek éreztem, mert a céltábla még nagyobb lett a hátamon, de később rájöttem, hogy bizony mindez megérte. Természetesen Csé folytatta tovább a hadjáratát az önbizalmam, az életkedvem, és a nőiességem kialakulása ellen. Pokoli pár hónap volt. De még ez is jobban megérte, mint mikor lassan csepegtették belém a mérget. Csé ezúttal nyíltan felvállalta küldetését. Sűrű beszélgetéseket folytatott Dível és Szisszel, ha jól emlékszem az ismerkedési próbálkozásaimat figurázta ki megfűszerezve némi túlzással és önnön fejéből kipattanó részletekkel. Úgy állította be, mintha kibeszélne a hátam mögött, de még így is elég hangosan ahhoz, hogy biztosan meghalljam. Egy esetre tisztán emlékszem, és most talán lepakolhatom a régi terheket. Matekórán ültem, igyekeztem a táblára felírt feladatot megoldani, de sosem volt erősségem ez tantárgy. Egyszer csak feltűnt, hogy Csé és Dí szokás szerint beszélgetnek órán. Ez még nem is zavart volna, az ő bajuk. De elég sűrűn megemlítették a nevemet és gyakran felkuncogtak. Egy állítólagos hódítási kísérletemet ecsetelte volt barátnőm, azt kihangsúlyozva, hogy mekkora vesztes vagyok, mert fel sem tűnt, hogy a srácot nem érdeklem, valamint komplett idiótát csináltam magamból. Dí és Szisz pedig rákontráztak azzal, hogy az én külsőmmel csoda, ha egyáltalán bottal megpiszkál valaki. (Nem túlzás, nem ámítás, és persze nekem mindezt hallanom kellett). Beismerem rosszul esett, még ha a történet kitalált is volt, hiszen nem emlékszem semmiféle próbálkozásra. A legutolsó még egy évvel azelőtti iskolai bulin volt, mikor megpróbáltam összejönni álmaim lovagjával, Balázzsal. Szőke, magas lovag fehér biciklin, ráadásul focizott és kosarazott. Olyan kék szemekkel áldotta meg a genetika, mint Terence Hill-t. Azt hiszem a középiskola lánytanulóinak háromnegyede szerelmes volt belé. Nekem csupán annyira sikerült közel kerülnöm hozzá, hogy első évben felkért egyetlen egyszer táncolni. Az sem sikerült a legfényesebben. Ráadásul ő volt az, akit Es először elszeretett előlem. És lelkileg terrorizált vele.
Csak ültem ott, fél füllel hallgattam az esetet, és olykor megcsóváltam a fejemet. Néha megengdtem magamnak egy halk felhorkantós nevetést, mikor Csé története, már-már a sci-fi határait súrolta.
Pokoli napjaim így peregtek a nyári szünetig. Tornaórán felökleltek, fejbe dobtak kosár vagy röplabdával, üvöltöztek velem, a ruháimat eldugták, nem egyszer a szemetesből halásztam elő egy-egy ruhadarabomat. Rá kellett jönnöm, hogy az egyetlen módszer, hogy védekezzek, ha magam is megváltozom. Hét év távlatából visszagondolva, jól döntöttem. Eszemben sem volt ugyan olyanná válni, mint ők. Nem pletykáltam, nem dugdostam el a ruháikat, és nem folyamodtam testi fenyítéshez. Ha fel is ökleltek, megráztam a fejem és feltápászkodva újra és újra talpra álltam. Még akkor sem ordítottam velük, mikor a tízóraimat rendszeresen ellopták. A változtatást, egy hasonló eset hozta meg az életembe, s abban a pillanatban világossá vált, hogy nem vagyok egyedül abban az osztályban. A nagyszünetben visszatérve a mellékhelyiségből ugyan úgy hallottam a kuncogást a koleszosok irányából. Láttam, hogy követnek a tekintetükkel. Enni készültem. Elővettem a dobozos teámat és a két hatalmas kiflit, amit reggel vettem. A teát már korábban megbontattam, így semmi sem volt feltűnő, amíg inni nem akartam belőle. Kinga és Nono jelent meg mellettem. Azt hiszem már nem bírták nézni, mit művelnek az osztálytársak, ráadásul őket sem kímélték, csak engem nagyobb előszeretettel ostoroztak.
-Várj Hanna. Ne idd meg – szólt Nono. Leült az előttem lévő székre, Kinga pedig mellém. A koleszosok felhördültek.
-Nem meg mondtam, hogy ne szóljon neki senki? – háborodott fel Dí.
Nono és Kinga nem törődtek vele.
-Miért? Mi történt? – kérdeztem, és gyanakodva vizsgálgattam a teás dobozt.
-Az elején úgy volt, hogy Maresz hoz hashajtót, és azt fogják beleönteni, amikor kimész a teremből – mondta Kinga fojtott hangon. – De végül nem tudott hozni, így páran beleköptek.
Ezt a “páran” szavacskát egy alig látható fejbiccentés követte, ami a koleszosok és sleppjük felé irányult. Maresz egy nagyszájú, kábé százötvennyolc-százhatvan centis harkai csaj volt, hatalmas dumával és egóval. Mára már megtanultam, hogy azok az emberek, akik az iskolában ilyen vagány, terrorizáló viselkedést folytatnak, azoknak az önértékelésükkel, az családi hátterükkel, a gyerekkorukkal valami baj van. És visszagondolva, a legtöbb ilyen ismerősömnek háromból kettő megvolt.
Abban a pillanatban eldöntöttem, hogy felveszem a kesztyűt. Elég volt abból, hogy megaláznak, kicikiznek, terrorizálnak, hatalmaskodnak fölöttem, és valótlanságokat állítanak. Azt hiszem ahogy ott ültem, kezemben a majdnem teli teás dobozzal, amely kitudja hány osztálytársam testnedvét tartalmazta, és amit meg akartak velem itatni, két pártomat fogó emberrel magam mellett, felébredt bennem a büszkeségem, és az a régi, gyerekkori énem, aki nagyon is jó tudta, hogy mennyit ér. Aki büszkén kihúzta magát a tornasor legelején, aki fiúkkal verekedett, mert élvezte, aki futóversenyt nyert a fiúkkal szemben, aki fára mászott, aki a óvodai csoport kisfiúinak felétől puszit kapott óvodás korában, aki boldogan pörgött kiskorában szoknyában és tündérnek öltözött, aki kilencévesen modellversenyen vett részt és második helyezést ért el, és felébredt bennem az a ragadozó, akinek az évében születtem, szerettem, csodáltam, és utánoztam gyerekkoromban. Felmorgott bennem a lelkem legmélyéből, felébredve egy hosszú álomból, amibe taszítottam. Éreztem, hogy nem helyes, amit művelnek. Hogy mennyire megalázó, igazságtalan, ugyan akkor mélységesen szánalmas, hogy így akarnak többnek látszani. Felálltam, megfogtam a teás dobozt, és lassan elindultam feléjük. Először megdöbbenést láttam néhány arcon, aztán elszántságot, talán azt hitték, hogy rájuk borítom, vagy tanárért megyek. Pedig csak megálltam előttük, letettem Csé és Dí közé a dobozt. Majd rájuk néztem. Visszagondolva, nem is volt akkora őrültség, bár akkor az adrenalinom tébolyult táncba kezdett, a szíve pedig a torkomban kalapált, mégis, visszafogottan és tisztán, először tudtam hadarás nélkül beszélni hozzájuk. A vadállatot kordában tartottam. A tigris sem meggondolatlanul támad, ha sarokba szorítják, csakis a legvégső esetben. Türelmes, okos vadász! Hallgattam rá.
-Azt hiszem, hogy ez a tiétek – mondtam felszegett állal. – És, ha nagyon szépen megkérhetlek benneteket, hagyjátok abba a csesztetésemet. Azt hiszem nem ártottam nektek semmivel, így nem érdemeltem ki ezt a bánásmódot. Előre is köszönöm.
Hosszú csend következett. Nem tudtak mit kezdeni velem. Ha esetleg üvöltök velük, vagy elsírom magam, találnak rajtam fogást. De egy olyan emberrel, aki higgadt hangnemben, az igazságot és kész tényeket állítja elénk, már nehezebben kötekedünk.
Tudtam, hogy nem győztem, de a kezdő lépéseket megtettem. Látták, hogy nálam is be tud telni a pohár, és kiállok magamért, ha arról van szó. Vártam még egy kicsit, még mindig nem reagáltak. Volt aki elfordult és az ételével, vagy a tanszereivel foglalkozott.
-Rendben, ezt megbeszéltük – bólintottam, és elindultam vissza a helyemre. Talán ez kellett, hogy valamelyiküknek végre meginduljanak a fogaskerekei. Maresz hangjá hallotam.
-Hé, Hanna. Itt a teád.
Maresz nem lehetet valami jó célzó, ugyanis a következő pillanatban a teásdoboz elrepült mellettem, nekipuffant a falnak, majd a földre esett, tartalma pedig a parkettára ömlött, természetesen félig-meddig eláztatva a táskámat.
Vad nevetés morajlott fel a hátam mögött. Mélyet sóhajtottam, hátranéztem és megcsóváltam a fejem.
-Ne rázd a fejed ribanc – morgott rám a kis termetű, túlsúlyos Maresz. (Igaz, mindenkinek megvolt a maga problémája önmagával, amit másra vetített ki düh és gyűlölet formájában).
Felvettem a táskámat a földről, majd felemeltem a dobozt is. Elindultam az ajtó irányába.
-Most mi van? Mész és szólsz egy tanárnak? – a nevetés még a folyosóra is elkísért. De nem tanárért mentem. Csupán egy takarítónőt kerestem, hogy megmondjam, történt egy kis baleset. Mikor bejött feltörölni és az éppen megérkező kémiatanár megkérdezte mi történt, vállat vontam, mondván, csak egy kis baleset, de már orvosoljuk.
Azt hiszem a slepp meglepődött, de koránt sem vettek vissza a macerálásból. Sőt, megnövelték. De azóta sem bántam meg, hogy akkor, ott kiálltam magamért. Az volt az utolsó csepp a pohárban. A lökdösődést, pletykálást, ruhakidobást, táskába köpést pedig kibírtam, elvégre csak két hét volt hátra a nyári szünetig. Onnantól több időt tudtam együtt tölteni két Tündi barátnőmmel, akik jó hatással voltak rám. És azt hiszem akkor vette kezdetét a barátságom Nonoval.
A változás útjára léptem.
múltbéli
“
