(Élet a pasin túl) Lépések egy stresszmentesebb élethez

 Úgy néz ki a dolog, hogy egyenlőre tudom tartani magam az elhatározásomhoz. Nem ültem egész nap a sejhajomon, hanem kitakarítottam a virágüzletet, megcsináltam a kirakatot. Este hatra angol órára mentünk Zsoltival. Utána pedig elvégeztem az első tervbe vett egészségügyi sétámat a Torna utcától hazáig. Kellemes volt az időjárás,szép komótosan ballagtunk.

Ő még haza ment, én pedig készülök az esti edzésre. A vacsorát nem kívánom, de úgy tűnik, hogy az emésztésem végre helyrejött, ami ismét segít abban, hogy jobban érezzem magam a bőrömben.

Nos… én indulok edzeni.

Egy aranyos kép búcsúzóul!  🙂

Apám találkozott a háziorvosommal,
szigorúan  a rendelőn kívül. Elmondta neki a tüneteimet. Zé doktorúr
egyetlen dolgot javasolt, mégpedig az életmódváltást. De elsőként a
napi szintű fizikai kifáradást. Ezzel segíthetek az
idegkimerültségemen, de azt tánácsolta, hogy komolyan el kellene
gondolkodnom az életmódváltáson, mert egyenlőre még visszafordítható az
önpusztításom. Szeretném megfogadni a tanácsát. Valahol nagyon mélyen
magam is éreztem, hogy ezt kellene tennem, mert sűrűn eszembe jutott az
a régi női konditerem a vasúti pályaudvar mögött, ahol régen edzettem.
Vágytam arra, hogy újra elmenjek és alaposan lefárasszam magam, hogy
levezessem a bennem lévő feszültséget. Még mindig megtehetem.

Furcsa, de gyakran szembesülök azzal,
hogy semmi sem történik véletlenül. Három nappal ezelőtt megvettem a
legújabb Wellness magazin, melynek fő témája az életmódváltás, és annak
stratégiai felépítése volt. Két nappal később a háziorvosom
életmódváltást javasol. Ideje valóban
megtenni azt a bizonyos lépést! Az elhatározás megszületett. Ugyanis,
a stressz, a tépelődés, az önsajnálat, önsanyargatás akkora kárt tett a
szervezetemben, hogy nem tehetek mást. Különbenis… megérdemlem, hogy
boldog legyek! Végre úgy élhessek, ahogy a sorsom eleve elrendelte!

Tegnap este kézbe vettem az életmód
magazint és fellapoztam az adott témánál. Fogtam egy füzetet (melyet
ideiglenesen életmódváltás naplónak neveztem ki!) és egy tollat, majd
elkezdtem sorra felállítani a cikk tanácsai alapján az életmódváltási
stratégiámat! Azért írtam, hogy ideiglenesen, mert jobb szeretném az
internetes naplómban rögzíteni a tervet és a folyamatot.

A motivácíókkal kezdtem. Nyílván nem
az fog motiválni, hogy a gép előtt görnyedek naphosszat és rágom magam!
A cikk azt tanácsolta, hogy mindenképpen pozitívan fogalmazzuk meg a
motivációt, és csak is azoka használjuk, amit őszintének érzünk és
magunk akarunk. Semmiképpen se olyan hajtómondatokat használjunk, mint:
A párom/barátaim szerint fogynom kellene; vagy; Utálok a tükörbe nézni/ nem szeretem, ha fényképeznek, mert hájas vagyok!

Az első nem saját elhatározás, hanem
egy olyan kényszerkép, melyet a környezetünk  erőltet ránk. A második
verzió pedig azért cinkes, mert ezekkel a mondatokkal, kijelentésekkel
csak megerősítjük magunkban a negatív énképet.

Tehát a “Szeretném vékonyabbra faragni a vaskos combjaimat” helyett motiválóbb a “Szeretnék vékonyabb combokat” kijelentés.

Magam is összeszedtem a
motovációimat, alaposan átgondoltam, mi az, amiért valóban változtatni
szeretnék. És a következő végeredményre jutottam:

-Szeretnék stresszmentesebb életet élni!

-Azt szeretném, hogy megerősödjön az idegrendszerem!

-Szeretnék egészségesebb, energikusabb, feszesebb testet!

-Szeretném, ha több önbizalmam lenne!

-Szeretném, ha újra egészséges, örömteli és kielégítő lenne a szexuális életem!

Számomra ezek a motivációk.

Ehhez a váltáshoz hozzájárul a változatosabb étkezés, több folyadékfogyasztás és a rendszerestestmozgás.

A cikk kövezkező lépésben megtanítja,
hogyan győzze meg a tudatalattiát a kedves életmódváltoztató. Ez ismét
csak papírt és tollat igényel. Fel kell írni a  választ a következő
kérdésekre:

Ad1; Mi az, ami mostanában foglalkoztat a testeddel/külsőddel kapcsolatban?

-A legtöbb nő
válasza erre egyértelműen az alakjával kapcsolatos nemtetszés
kinyilvánítása. (Mert… nagy a
hasam/fenekem/fejem/szám/kezem/lábam/fülem, vagy vastag a combom és
ráadásul még narancsbőrös is!!! Pfujj! Le a világ összes tükröződő
felületével!!!)

Ad2; Mitől érzed magad csinosnak/magabiztosnak/elégedettnek?

-Előnyös
ruhák, hajmosás, ciklusom mely negyedében vagyok, ha kipihent vagyok,
előnyös smink… (sorolhatnánk, embere válogatja).

Ad3; Mik azok az erőforrások, melyek támogathatnak az életmód váltásban?

-A párom/családom
pozitív motivációja; Leg magic; szobakerékpár; kerékpár; itt van végre
a jóidő; szeretek táncolni; édesanyám kísérletezése az egészséges ételek elkészítésében;
kényelmes ágy; nyugodt-stresszmentes környezet; erdő mellett élek;
Erzsébet-kert; alap fittség (az évek alatt végzett edzések, az
izmok nem felejtenek, így, mivel sok idő nem telt el a rendszeres
edzési időszakok között, az izomzatom hamar visszanyeri régi
formáját!); fittness és jóga DVD.

Ad4; Mik voltak azok a gátló tényezők, amik visszatartottak a változtatástól?

-Erre egyetlen válaszom van, és minden szégyen nélkül beismerem: a LUSTASÁGom!

Ad5; Mennyi időt vagy hajlandó a változtatásra szánni?

-Ez már
alaposabb szervezést igényel, de íme néhány példa: Hetente 2-3
alkalommal egészségügyi sétákat beiktatni a Lővérekben; kerékpártúrák;
kerékpárral való közlekedés a városban; gyalogos közlekedés a városba
(gyorsabb és stresszmentesebb, mint az autóstársak miatt morogni!);
lift helyett lépcső; heti öt alkalommal este 15 perces lábtorna;
otthoni pilátesz kipróbálása, Fittness és jóga DVD; napi legalább egy zöldésg vagy gyümölcs elfogyasztása; hetente minimum egyszer halat iktatni az étrendbe.

Ha valóban elhatározom magam, nem
tűnik teljesíthetetlennek. A háztartásunkból már kivontuk a finomított
fehér cukrot és lisztet, a finomított pékárukat, és a cukros-szénsavas
üditőitalokat.

Szerencsére Párom nagyon szeret
kerékpározni, így, ha már beszereztük az “új” kerékpárt számomra is,
mert a mostaninak életveszélyesek a fékjei, akkor irány a természet
családostul.

Azt hiszem szerencsém van, hogy a családom támogat. Mind az
étkezésnél, mind a mozgásnál, mind annak érdekében, hogy kevesebb
legyen körülöttem a stressz. Ezért cserébe én is megtehetem, hogy
felhagyok az önkínzással, és fordítok az életemen 180 fokot!

 Kicsit régen írtam, de eléggé el voltam csúszva. Nem, nem az időm, sokkal inkább az idegeim. Orvos tanácsára elkezdtem nyugtatót szedni, de természetesen, csak is gyógynövényekből készült változatot. Abban jobban megbízom. Az idegeim annyira kikészültek az elmúlt négy hónap alatt, hogy folyton fáradékony voltam, este szinte elájultam, éjszaka többször felriadtam, forgolódtam, reggel pedig alig bírtam felkelni az ágyból. Az étvágyam pocsék volt, remegett a kezem, sírógörcsök kaptak el, rángatóztak az izmaim, sokszor levert voltam és nyűgös. Légszomj és pánikroham tört rám a legváratlanabb pillanatokban, és zavarok léptek fel a szexuális életembe. A stressz kikészített. Továbbá ostobaságokat képzeltem be magamnak. Mint például, hogy meghíztam, lárvaszerű fejem van, és, hogy az a nő, akit vetélytársamnak tekintettem, sokkal jobban néz ki nálam. Na igen, ilyen őrültségek fészkelték be magukat a koponyám alá. És természetesen az őrületbe kergettek.

De most már jobban vagyok. Azt hiszem, hogy ezt nyugodtan állíthatom. Kezdek helyre jönni. Jobban alszom, persze ehhez az is hozzájárul, hogy új ágyat vettünk. A régit, ami már kicsit szét volt esve, és minden mozdulatnál sikogatva nyikorogtak a rugók, kihajítottuk. És azzal az alvó alkalmatossággal a régi, rossz, megalázó emlékeket is. Valamint az is sokat segít, hogy a családom odafigyel arra, hogy ne kerüljek stesszes helyzetbe.

Megérdemlem, hogy boldogan éljek. Meg kell, hogy engedjem magamnak. Kimásztam az önsanyargatásból. Végre itt a tavasz, és ez is sokat segít. Visszatérnek a vándormadarak, süt a Nap, már bújnak elő az első tavaszi virágok. Az arcomat, amikor csak tehetem, napfürdőztetem, hogy pótoljam a D-vitamin hiányomat.

Bár a szexuális életem még mindig fájdalmas, úgy érzem, ez is a stressztől van. Már gyógyulok. És mikor helyretettem magamat, a nemi életem is újra helyrerázódik.

Történt még egy remek dolog. Tegnap, vagyis Február 21én, ünnepélyes keretek között megkaptam a diplomámat. Nyugodtnak éreztem magam, magabiztosnak, és olyan dolgokat is megengedtem magamnak, amiket már hosszú ideje nem; elégedettnek, magambiztosnak, gyönyörűnek,  sikeresnek és büszkének éreztem magam!

Vajon miért van az, hogy az ember lánya se a környezetének, se a fényképeknek nem hiszi el, hogy gyönyörű és remek alakja van? De, ha meglát egy mozgófilmet, megváltozik minden? Végre szembesültem a valósággal. Amikor láttam magamat a felvételen, ahogy magabiztosan, mosolyogva odamegyek a rektorúrhoz és átvéve a diplomámat kezetfogok vele, végre elhittem, hogy felesleges ostobaság volt részemről, mikor a súlyom és a kinézetem miatt morogtam ezen az oldalon.

Az ember lehülyézi magát. Bizony, mert nem hittem el. Egészen addig, amíg nem láttam a saját két szememmel. Egy karcsú, feketébe öltözőtt, lila selyemsálas, barna, göndör hajú, délies szépségű nő, magabiztos büszke járással. Ez vagyok ÉN!

Arra nem emlékszem, hogy mi történt az asztaltól való elindulásom és a kézszorítás között. Nem emlékeztem, hogy mosolyogtam-e, vagy ránéztem-e a rektorra. (A felvételekről kiderült, hogy igen.) De arra emlékszem, hogy a párom, aki velem szemben állt és a kamerát fogta, milyen arcot vágott. Büszke volt és boldog. Nem integetett, nem hívott oda magához, csak stabilan tartotta a gépet, míg én visszavonultam a helyemre. De abban a pillanatban, mikor az átvétel után találkozott a tekintetünk, mosolyogva rám kacsintott. Ez többe mondott minden szónál.

Szüleim és barátnőm a hátsó sorokból figyelték az eseményeket. Mindenki büszke volt és boldog.

Az átadó után beültünk inni valamit. Lilutól kaptam egy gyönyörű hófehér lúdtoll pennát, egy rúd marcipánt, és egy papirusz borítékot, benne sajátkezüleg írt útravaló jókívánságokkal. Nagyon megszorongattam utána. Ugyan így szeretnék nyárom az ő diplomaátadóján elérzékenyülni, mikor majd eljut odáig. Bízom benne, hogy sikerül neki.

Az átadó után a szüleim is csókot nyomtak az arcomra, és alaposan megöleltek. Végre ők is fellélegeztek. És én is felfogtam:

-Igen, négy és fél évnyi kemény tanulás után befejeztem, és megkaptam azt a papírt, amiért vért izzadtam!

Az elmúlt napokban kicsit össze
voltam zavarodva. Azt hiszem most már sikerült annyira helyreraknom
magamban, hogy leírjam. De vannak olyan dolgok az ember életében,
amiről fél beszélni. Fél kitárulkozni és megmutatni magát. Kicsit talán
a laborbéli fehér egerek esetéhez tudnám hasonlítani. Kiteszik az
élelmet a kutatók és áramot vezetnek bele. Amikor szegény jószá
odaszalad és beleharap, sokkolják. Ez így megy egy darabig, újra és
újra visszatér, míg félni kezd. Bizalmatlanná válik. Nem mer éhes
lenni, mert tudja, hogy fájdalom éri. Valahogy így vagyok ezzel a
kitárulkozással. Akárhányszor mélyebb bszélgetésbe merülnék barátokkal,
vagy a saját szüleimmel, a saját anyámmal, akinek szinte mindent
elmondok, elkezdenek kioktatni. Ellenpéldákkal, tiltással,
lebeszéléssel, papolással, hogy mit kellene és mit nem kellene tennem.
Pedig elég volna, ha csak meghallgatnának. Talán, ha el tudnám mondani
félelem nélkül, hogy mi nyomja a szívemet, akkor magam is ráébrednék a
dolog nyitjára. A párom olyan, akinek bármit elmondhatok, mert
meghallgat, és csak akkor szól közbe, ha valóban muszáj. De ezt a
dolgot nem mondhatom el neki. Egyszerűen nem.

Nem, semmi rosszat nem tettem.
Semmit. Találkozóm volt Angellel. Az elmaradt beszélgetésünket
szerettük volna bepótolni. Céltalanul bolyongtunk a városban, közben
beszélgetünk. Örültem annak, amit hallotam tőle. Talán túl tudott lépni
Dión. Őszintén örültem neki. Kinézett magának a másik lányt, de nem
biztos benne, hogy őszinték az érzelmei.

-Általában úgy leszek szerelmes, hogy
azt a vágylényt, aki számomra megtestesíti a szerelmet, egyik lányból a
másikba bújtatom. És nem tudom, hogy ez a választásom most csupán azért
van, mert már egy hónapja semmilyen szexuális élményem nem volt,
kiemelem SEMMILYEN, vagy pedig azért, mert meg akarom mutatni Diónak,
hogy nélküle is tudok élni? Nem tudom. Az is felmerült bennem, hogy
egyszerűen megtetszett az a lány. Habár nem vagyok a külsőségek híve,
úgy néz ki, akár egy kobold, és még soha nem volt barátja. Egy dolog
még is zavar benne, ami már Ann-nál zavart. Az, hogy szinte nincs is
melle.

Oké, ezen nevetnem kellett. Ha nem fontosak a külsőségek, ez miért fontos? Végül megkaptam rá a választ.

-Igazából, nem kell, hogy túl nagy
legyen, de azért tudjak vele mit kezdeni. – itt is nevettem. Már ő is.
Zavarban volt. – Diónak éppen jó volt, és a tiéd is tetszett. Nekem
fontos, hogy legyen melle. Nekem az a nőiesség egyik szimbóluma.

Megértettem. Végül a Gyógygödör nevű
borozóban kötöttünk ki, és három óra leforgása alatt, elfogyasztottunk
másfél liter vörösbort. Feloldódott a társaságomban, és csak úgy ömlött
belőle a szó, mint mindig. Egyre azt hangoztatta, hogy neki olyan
barátnő kellene, mint én vagyok, akivel mindenről szabadon lehet
beszélgetni. Fel tud oldódni, vidám, önmaga lehet.

-Megértem, de itt vagyok. Ami a szexet illeti, azt másfél évvel korában elszúrtad.

-Tudom. Bocsánatot szeretnék kérni, ha akkor fájdalmat okoztam neked.

Megbocsátottam, bár a bor
elfogyasztása után, belém bújt a kisördög, és kicsit éreztetni
szerettem volna, vele, hogy mit veszített. De hamar letettem róla. Még
sem lehetek ennyire gonosz.

Ő is mondott érdekes dolgokat, amikről addig fogalmam sem volt.

-Emlékszem mennyire felszabadultak voltunk együtt. De érdekes módon, csak az ágyban – mondtam.

-Igen. Ez nekem is feltűnt.

-Amikor úgy tűnt, hogy van köztünk
valami, mikor úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk együtt, már nem tudtál
nekem annyira megnyílni. Mintha úgy érezted volna, hogy akkor már nem
lehet mindenről gátlástalanul beszélgetni – észrevételeztem. – Pedig
mikor szeretkeztünk, teljesen szabad voltal, önmagad. Bár ellentéte
annak, akivel napközben beszélgettem.

-Az egyik éjszakánk nagyon mély nyomot hagyot bennem – mondta, már a második kancsó megkezdése után.

-Melyik?

-Mikor olyan oldottak voltunk, ilyet még nem tapasztaltam. Az albérletben. Nőt így még nem  hallotam sikítani.

Itt elpirultam.

-Nos, igen. Így az óta sem sikítottam
– inkább belekortyoltam a vörösboromba. – Akkor attól féltem, hogy
belefejelek a cserépkályhába és letöröm az ágytámlát.

-Ó, igen, ott volt a cserépkályha. Arra az éjszakára gondolok. Annyira jól éreztem magam, hogy írtam róla egy dalt.

Kikerekedtek a szemeim. Újra zavarba jöttem.

-Megihlettelek?

-Igen.

-Miért nem mondtad soha?

-Nem tudom. Talán össze voltam
zavarodva. De később Diónak előadtam. És kicsit rosszul is éreztem
magam, mert magára vette. Azt hitte, hogy neki írtam. Én pedig ebben a
hitben hagytam. Újra és újra el kellett neki játszanom. De közben te is
eszembe jutottál.      

-Kíváncsi vagyok rá. Szeretném hallani – mondtam.

-Majd a koncerten előadom, kíváncsi vagyok, hogy felismered-e.

-Rendben. Várom a koncertet. Szívesen
ott lettem volna a zenés esteden is. Sajnálom, hogy hétközben volt és
én Fehérváron voltam.

Igyekeztük elterelni a témát, de ott motoszkált a fejemben: “ Írt nekem egy dalt. Dark Angel írt nekem egy dalt. Én ihlettem!“ Valami megmozdult bennem, s egészen addig bennem motoszkált, míg hazafelé nem indultunk.

Belé kellet karolnom, hogy szégyenszemre ne dondzsemezzünk a Várkerületen a fogyasztásunk miatt.

-Mikor költöztök össze? – kérdezte.

-Májusban.

-Akkor ki kell használnunk ezt a két hónapot arra, hogy beszélgessünk.

-Miét? Utána már nem találkozhatunk?

-Nem szeretnélek hazakísérni Zsoltihoz. Furán érezném magam.

-Miért?

-Mert együtt élsz valakivel, és velem találkozol.

-Mi ebben a rossz? Tíz éve ismerlek,
barátok vagyunk. Miért ne találkozhatnánk beszélgetni, teázni, borozni
vagy enni? – kérdeztem. Mindenkinek más az értékrendje. Nem tudtam,
hogy neki ez miért súrolná a határt. Hiszen a párom mindig nyugodt
szível enged el, mert tudja, hogy szeretem. – Angel, egy kapcsolat
alapja a bizalom. Ha ez hiányzik, vagy ingatag lábakon áll, akkor az a
párkapcsolat minőségét jellemzi. Mi bízunk egymásban Zsoltival. Én is
elengedtem múltkor Szombathelyre szórakozni. Pedig kiakadhattam volna,
hogy vajon mit művel? Rá másznak-e, kikezdenek-e vele a nők? Az elején
bennem volt. Aztán ráébredtem, hogy nem tehetnék semmit. Az ő döntése.
De szeret engem, és mindig visszajön, ha külön programunk van. Olykor
kell. Nem lehetünk mindig egymással. Az börtönné válhat, ingerszegénnyé
egy idő után.

-Értem, de számomra akkor is furcsa volna.

Lehete, hogy neki furcsa, nekünk
belefér. De azt a dalt el szeretném eljátszatni vele, mert kíváncsi
vagyok miként ihlette meg az az éjszaka. Én is nagyon élveztem. Talán az
őszinte szabadság, hogy nem tartozunk egymás iránt felelősséggel és
elszámolással. Vagy az egész együtt töltött nap. A séta, az ebéd, a tea
és süti a Szimfóniában, az eső, ami elkapot bennünket hazafelé menet.
Vagy az, hogy hallottam és láttam őt zongorázni. Nem tudom. De örök
emlék marad, ami olykor, ha magányos vagyok, előbukkan a homályból. De
valószínűleg mindenkinek vannak ilyen visszajáró emlékei.

Miután elváltunk, én elindultam
Zsolti elé. Sétálnom kellet, mert nagyon szédültem a bortól. Leültem a
buszmegállóban, és ott várakoztam magamba mélyedve. Hirtelen
elszégyelltem magam. Nem, nem azért mert Angellel találkoztam. És
talán, ha nem iszom, akor nem is fújtam volna fel ezt az érzést. De még
erősebb lett, mikor megpillantottam párom közelgő alakját. Mikor odaért,
a nyakába borultam.

-Sajnálom, sajnálom. Annyira sajnálom – motyogtam.

-Dehát mit? – ölelt magához.

-Éreztetni akatam vele, hogy
elveszített. Éreztetni akartam vele – már majdnem zokogtam, de ő rám
mosolygott. – De nem tettem. Elszégyelltem magam a gondolat miatt,
hiszen itt vagy nekem. És szeretlek.

-Én is szeretlek – simogatta meg a
hajamat, majd icsit eltólt magától, hogy rám tudjon nézni. – Te ittál,
igaz? – kérdezte elnéző mosollyal.

-Igen. Miért?

-Semmi. Csak akkor szoktál ilyen lelkizős lenni. Semmi baj. Már itt vagy velem.

Átölelt, és elindultunk haza.Azt hiszem valóban kivételes a
kapcsolatunk, mert más, már leállt volna velem veszekedni. Vagy inkább
ilyennek kellene lennie minden kapcsolatnak? Megértőnek és szeretettelinek? Azt hiszem igen. Talán ellenkező esetben én is így tettem volna,
hiszen bennem lett volna a tudat, hogy engem szeret, velem alszik, velem
szeretkezik, és engem néz úgy minden órában, mintha az ég ajándéka
volnék. Ő miért ne érezhetné így ellenkező esetben, ha egyszer így van? 

Élet. Olyan egyszerű maga a szó. És ami mögötte van? Az a 70-80-90 év? Csak egy röpke pillanatnak tűnik, egyetlen szemvillanásnak. És mennyi mindent másként csinálhattunk volna. És mégis, nem bánjuk egyetlen rossznak vélt lépésünket sem. Mert azok a buktatók, csalódások mind-mind ahhoz segítettek bennünket hozzá, akivé jelen pillanatban váltunk. Minden nap, minden órában, minden percben változunk. Sosem lehetünk ugyan azok az emberek, akik voltunk. Még azok sem, akik reggel hatkor visszatalálva a testükbe, kimásztak az ágyból kávét vagy teát főzni. Hol jártunk? Merre jártunk? Minden álom egy kis halál, vagy a lelkünk ilyenkor szabadon járhat, tapasztalhat, tanulhat, hogy energiával, tanításokkal, új feladatokkal feltöltekezve visszatérjen, kapcsolódjon porhüvelyéhez és a 3. dimenzió világában megtapasztalja a terveket materializálódott formában? Ma rosszkor lépek le a járdáról és elgázol egy autó, mert most kell megtapasztalnom, hogy milyen a velőtrázó fájdalom? Ma fogom megtapasztalni a lelkek tökéletes összekapcsolódását, az egységélményt, így a fizikai testemet használva átélem a párommal a leggyönyörűbb és legerősebb orgazmust, hogy az éntudat máza leolvadjon rólam abban a tökéletes pár pillanatban, és megértsem, hogy mind egyek vagyunk, hogy a szerelmem testét befogadva, egybeolvadva, megérzem annak a Forrásnak a közelségét, ahonnan származom, és ahonnan fű, fa, állat, levegő, ember, a mindenség ered? Kertészkedés közben, mikor a kezem a puszta földbe mélyed, körülöttem béke és madárcsicsergés, lelkemben harmónia és nyugalom, megértem, hogy a Nagy Álmodó, a Forrás, Isten legszebb álma vagyok? Hogy azért születtem erre a földre, hogy rég elkövetett bűneim után lerójam a Vezeklés Köröket? Hogy megélve a legmélyebb fájdalmakat, megjárva a legsötétebb poklot, karmikus, sorsszerű találkozásaimmal lerójam a tartozásomat másoknak, s miután elnyertem a békét, a nyugalmat, a feloldozást, visszatérjek oda, ahonnan eredendően jöttem? Az ember, minél inkább felismeri a sorsát, mikor körvonalazódik benne, a válasz a “Miért élek, mi a dolgom?” kérdésre, annál közelebb kerül a vezeklés végéhez. Mikor megértjük, hogy ha másokkal kiabálunk, ostorozzuk őket, lenézzük, kritizáljuk, bántjuk, mikor szeretjük, csodáljuk, beszélgetünk vele, megöleljük, megsimogatjuk, azt mind-mind önmagunkkal tesszük, mert egyek vagyunk, s bármit is indutunk el egy gondolattal, egy tettel, az előbb vagy utóbb megsokszorozódva visszatér hozzánk.

Megfizettem egy hatalmas adósságot valaki felé. Nem tudom mikor követtem el a bűnt ellene, talán jobb nem is bolygatni a dolgot. A vezeklés fájdalmas volt, meghaltam és újjászületem, feloldottam a karmámat, de egészen eddig nem fogtam fel, hogy kész, ennyi túl vagyok rajta. Be kellett volna zárnom azt a kaput és tovább mennem. De én mindig újra, és újra vissza tekintettem a múltba, s újra éltem a fájdalmakat, mert képtelen voltam elhinni, hogy végeztem. Mindig azt vártam, hogy mit kell még megtennem, mivel tartozom, milyen “beadandó dolgozatom” maradt el, amit pótolnom kell. Pedig végeztem. “levizsgáztam“, az eredmény pedig kitűnő lett, hiszen életben maradtam, talpra álltam, és új életet kezdtem. Legalábbis azt hittem, hogy sikerült új életet kezdenem. Pedig, ahogy édesanyám megfogalmazta, itt is éltem, és ott is. A szétszórtságom, a fáradékonyságom, az újra és újra felhasadó sebeim mind ennek voltak köszönhetőek. Nem tudtam teljesen jelen lenni a jelenlegi kapcsolatomban, mert egy részem még abban a másik kapcsolatban élt. Pedig meg kellett értenem, azzal, hogy vezekeltem, hatalmas ajándékot kaptam az élettől. Az Őrangyalom, aki óvja minden léptemet, segít a fejlődésben, és a gyógyulás útján elkísér, feltétel nélkül nekem áldozva a sorsát, emberi alakban itt jár a Földön. Az az ember, akinek a szemében tökéletes vagyok, és feltétel nélkül szeret. Akinek minden felismerésem, minden bánatom vagy dühöm, örömöm elmondhatom. Aki mindig mellettem áll, amikor kell. Hogy nem ismertem fel eddig?

Léteznek olyan angyallények, akik azért inkarnálódnak a Földön, hogy megmentsenek egy csoportot, egy népet, kivezessék őket a sötétségből. Ilyenek a nagy vezetők, a próféták. De vannak azok, akik azért jönnek hogy egyetlen lelket megmentsenek. Egyetlen egyet. Ők akkor nyernek szabadulást, ha az az egy létező, akit választott, végigjárja a Vezeklés Köreit.

Az ember akkor érzi magát harmonikusnak, akkor a legboldogabb, ha a Sorsát éli!        

Vannak olyan zeneművek, melyektől az ember lelkében megmozdul valami. Rám általában Enigma van ilyen hatással. Remélem nektek is tetszik. Ajánlom nagy szeretettel!
Legyen szép napotok! 🙂

  A Valentin, vagy más néven Bálint-nap, viszonylag új keletű ünnepnek számít hazánkban. Az 1990-es évek előtt zajló hidegháború idején kialakultak az úgynevezett nyugati „kapitalista, és a keleti „kommunista” ünnepek. Mivel a Valentin-nap az előbbihez tartozott, egyértelmű volt, hogy fennakadt a Vasfüggöny szűrőrendszerén. A rendszerváltást követően, a nyugati világszemlélet keletre nyomulásával nem csupán a gyorséttermeket, a bevásárlóközpontokat, az öltözködést és a zenei stílusokat vettük át, hanem az ünnepeket is. Bár az utóbbiak, mint például a Halloween vagy a Valentin-nap, nem gyökereztek meg túl mélyen a kultúránkban. Koránt sem fektetünk akkora hangsúlyt rájuk, mint nyugati szomszédaink. Magyarország sajátságossága, hogy Február 14-én csupán a szerelmesek ajándékozzák meg egymást, míg másutt a Valentin-nap kiterjed a szülőkre, barátokra is.

  A Valentin-nap történelmi hátteréről több legenda is kering. Az egyik szerint Valentin Terni püspöke volt, aki Claudius császár keresztény üldöztetése alatt halt vértanúhalált i.e. 269-ben, Rómában. Egy másik történetben Valentin fiatal keresztényként élt a keresztény vallás üldöztetése idején. Hite miatt bebörtönözték és halálra verték i.e. 269. Február 14-én. Míg raboskodott, leveleket küldött barátainak: „Ne felejtsétek el Valentint!”; A harmadik mítosz úgy meséli, Valentin pap volt, akik titokban párokat adott össze, akkor, amikor Claudius császár ideiglenesen betiltotta a házasságkötést.

  Bármelyik legenda legyen is az alapja az ünnepnek, mai formája a 19-20. században alakult ki. Elsősorban Angliában és Franciaországban volt divatos. A szerelmesek, barátok maguk által írt verseket ajándékoztak egymásnak, melynek szerepét hamarosan felváltotta a képeslap, utat nyitva az üdvözlőlap és a giccsiparnak, melyek mára már tejesen ellepték a piacot szívekkel, csillámporral, puttókkal, tollakkal túldíszített ajándékok formájában. Ezek az előállításukhoz képest nevetségesen drágák, valamint a helyet foglalják porfogóként. Ezt felismerve a Valentin-napra építő iparág más irányba kezdett el nyitni. Divatba jöttek a gyertyafényes vacsorák, a romantikus wellness-hétvégék, a virág és csokoládé ajándékozása. A vendéglátó egységek ezen a napon különleges akciókat kínálnak fel a nagyobb forgalom reményében.

  A szerelmesek napja, ugyan úgy, mint a Karácsony, a pénzkeresés eszközévé vált, s a kapzsiság, a „minél szebbet, minél drágábbat” – eszme tükrében, elvesztette valódi jelentését. Ezt felismerve, a világ különböző pontjain meghirdették az úgynevezett (Anti-Valentin’s day) Valentin-ellenes napot. Ennek hátterében számos, különböző okok állnak: a hindu vagy muzulmán kultúrákban a saját hagyományaikat kiszorító nyugati civilizáció ellen demonstrálnak jelképesen Valentin-napi képeslapokat égetve; a keresztény kultúrában a szinglik, azaz az önként egyedül élők, a párkapcsolat ünneplése ellen, büszkeségük jeleként külön partikat szerveznek; valamint, a Valentin-nap ellenérzéseket szül azokban, akik nem szeretik a túlzott giccset.  

 El kell ismerni, ahány nép, annyi szokás, annyi értelmezés. Az örök kérdés mégis ott van az emberek fejében: „-Miért csupán az év ezen napján mutassuk ki szerelmünket választottunk iránt?”