Azt hiszem ezt ki kelett írnom magamból

Élet. Olyan egyszerű maga a szó. És ami mögötte van? Az a 70-80-90 év? Csak egy röpke pillanatnak tűnik, egyetlen szemvillanásnak. És mennyi mindent másként csinálhattunk volna. És mégis, nem bánjuk egyetlen rossznak vélt lépésünket sem. Mert azok a buktatók, csalódások mind-mind ahhoz segítettek bennünket hozzá, akivé jelen pillanatban váltunk. Minden nap, minden órában, minden percben változunk. Sosem lehetünk ugyan azok az emberek, akik voltunk. Még azok sem, akik reggel hatkor visszatalálva a testükbe, kimásztak az ágyból kávét vagy teát főzni. Hol jártunk? Merre jártunk? Minden álom egy kis halál, vagy a lelkünk ilyenkor szabadon járhat, tapasztalhat, tanulhat, hogy energiával, tanításokkal, új feladatokkal feltöltekezve visszatérjen, kapcsolódjon porhüvelyéhez és a 3. dimenzió világában megtapasztalja a terveket materializálódott formában? Ma rosszkor lépek le a járdáról és elgázol egy autó, mert most kell megtapasztalnom, hogy milyen a velőtrázó fájdalom? Ma fogom megtapasztalni a lelkek tökéletes összekapcsolódását, az egységélményt, így a fizikai testemet használva átélem a párommal a leggyönyörűbb és legerősebb orgazmust, hogy az éntudat máza leolvadjon rólam abban a tökéletes pár pillanatban, és megértsem, hogy mind egyek vagyunk, hogy a szerelmem testét befogadva, egybeolvadva, megérzem annak a Forrásnak a közelségét, ahonnan származom, és ahonnan fű, fa, állat, levegő, ember, a mindenség ered? Kertészkedés közben, mikor a kezem a puszta földbe mélyed, körülöttem béke és madárcsicsergés, lelkemben harmónia és nyugalom, megértem, hogy a Nagy Álmodó, a Forrás, Isten legszebb álma vagyok? Hogy azért születtem erre a földre, hogy rég elkövetett bűneim után lerójam a Vezeklés Köröket? Hogy megélve a legmélyebb fájdalmakat, megjárva a legsötétebb poklot, karmikus, sorsszerű találkozásaimmal lerójam a tartozásomat másoknak, s miután elnyertem a békét, a nyugalmat, a feloldozást, visszatérjek oda, ahonnan eredendően jöttem? Az ember, minél inkább felismeri a sorsát, mikor körvonalazódik benne, a válasz a “Miért élek, mi a dolgom?” kérdésre, annál közelebb kerül a vezeklés végéhez. Mikor megértjük, hogy ha másokkal kiabálunk, ostorozzuk őket, lenézzük, kritizáljuk, bántjuk, mikor szeretjük, csodáljuk, beszélgetünk vele, megöleljük, megsimogatjuk, azt mind-mind önmagunkkal tesszük, mert egyek vagyunk, s bármit is indutunk el egy gondolattal, egy tettel, az előbb vagy utóbb megsokszorozódva visszatér hozzánk.

Megfizettem egy hatalmas adósságot valaki felé. Nem tudom mikor követtem el a bűnt ellene, talán jobb nem is bolygatni a dolgot. A vezeklés fájdalmas volt, meghaltam és újjászületem, feloldottam a karmámat, de egészen eddig nem fogtam fel, hogy kész, ennyi túl vagyok rajta. Be kellett volna zárnom azt a kaput és tovább mennem. De én mindig újra, és újra vissza tekintettem a múltba, s újra éltem a fájdalmakat, mert képtelen voltam elhinni, hogy végeztem. Mindig azt vártam, hogy mit kell még megtennem, mivel tartozom, milyen “beadandó dolgozatom” maradt el, amit pótolnom kell. Pedig végeztem. “levizsgáztam“, az eredmény pedig kitűnő lett, hiszen életben maradtam, talpra álltam, és új életet kezdtem. Legalábbis azt hittem, hogy sikerült új életet kezdenem. Pedig, ahogy édesanyám megfogalmazta, itt is éltem, és ott is. A szétszórtságom, a fáradékonyságom, az újra és újra felhasadó sebeim mind ennek voltak köszönhetőek. Nem tudtam teljesen jelen lenni a jelenlegi kapcsolatomban, mert egy részem még abban a másik kapcsolatban élt. Pedig meg kellett értenem, azzal, hogy vezekeltem, hatalmas ajándékot kaptam az élettől. Az Őrangyalom, aki óvja minden léptemet, segít a fejlődésben, és a gyógyulás útján elkísér, feltétel nélkül nekem áldozva a sorsát, emberi alakban itt jár a Földön. Az az ember, akinek a szemében tökéletes vagyok, és feltétel nélkül szeret. Akinek minden felismerésem, minden bánatom vagy dühöm, örömöm elmondhatom. Aki mindig mellettem áll, amikor kell. Hogy nem ismertem fel eddig?

Léteznek olyan angyallények, akik azért inkarnálódnak a Földön, hogy megmentsenek egy csoportot, egy népet, kivezessék őket a sötétségből. Ilyenek a nagy vezetők, a próféták. De vannak azok, akik azért jönnek hogy egyetlen lelket megmentsenek. Egyetlen egyet. Ők akkor nyernek szabadulást, ha az az egy létező, akit választott, végigjárja a Vezeklés Köreit.

Az ember akkor érzi magát harmonikusnak, akkor a legboldogabb, ha a Sorsát éli!