A tegnapi napon szembesülhettem
azzal, hogy lelkileg mára már sokkal erősebb vagyok, mint, akár három
hónappal korábban. A múlt olyan közel volt hozzám, hogy szinte
érezhettem az illatát, és forró lehelletét a nyakamban! De acélos
voltam. Nem 
is annyira magam miatt…
Az új fontos információktól amúgy is
felpörgött idegrendszerem már kezdett lecsillapodni. Olyan
információkat kaptunk a magyarországon forgalmazott élelmiszerekről,
melyeknek egy részére magunk is rájöttünk már, de a többitől majden
dobtam egy hátast. Csak egy példa az érzékeltetés kedvéért. A fehér
cukor alapban barna színű volna, hiszen a cukorrépa is barna. A háború
alatt az emberek barnacukrot fogyasztotak, s hogy később a harcok és a
szenvedés minden emlékét kitöröljék, fehéríteni kezdték a cukrot.
Később ez vált a “trendi” cukorrá, az én generációm csak ezt ismerte,
később szereztem tudomást a nádcukorról, amelyet sokkal
egészségesebbnek nyílvánítottak. Mikor anyám ismerőse elárulta, hogy
mivel érik el, hogy a máig népszerű cukor olyan makulátlanul fehér
legyen, kishíjján dobtam egy hátast. Mésszel szívatják ki. Mindezt
ennek a férfinak egy barátja árulta el, aki régebben a petőházi
cukorgyárban dolgozott, így a számomra szavahihető. Szóval mésszel…
És mi ezt esszük….
Lényeg a lényeg, végre apám is
ráébredt, aki fültanuja volt ennek a beszélgetésnek, hogy anyám nem
csinál ostobaságot, és nem a hóbortjainak él, amikor nekilátott, hogy
megreformálja az étkezésünket. Rozskenyér, méz, étrendkiegészítők,
rozsliszt…
Tankolás után benéztünk páromhoz a
garázsba. Éppen fáradtolajjal kenegette a szerelőaknak deszkáit, hogy
tartsósítsa és vízállóvá tegye őket. Megkértem, hogy kilenc körül
jöjjön, mert szeretnék írni. Megígérte, hogy nem fog zavarni. A
gárázstól pedig egyenesen a nagy piros-zöld áruházba mentünk. A lelkem
legmélyén mindig érzem, ha közeleg egy-egy találkozás. Most is ott
bújkált a zsigereimben, de csak apró vibrálásként érzékeltem. Apám
lelassított, átengedett valakit a bejárattól kijövet.
Csak arra figyeltem fel, hogy int
nekik. Kinéztem anyám mögül. Gé és Jé tolták el elöttünk a
drótszekerüket. Jé biccentet, Gé vigyorogva integetett. Talán
megkönnyebbült, hogy atyám nem hajtott keresztül rajtuk a két tonnás autóval. Ha én ültem
volna a volánnál, lehet, hogy nem mutogatja ennyire a fogsorát.
Elhajtottunk mellettük, hogy helyet kreressünk. Nem tudom apámnak hol
járhatott az esze, vagy talán nem figyelte annyira, de pontosan Gé
autója mellet parkolt le.
-Faca! – morogta anyám. Ezegyszer ő volt a dühösebb. – Nem adom meg nekik azt az örömet, hogy bottal lássanak!
-Várjunk? – kérdeztem.
-Nem! – csóválta meg a fejét. –
Kiszállok bot nélkül. A büdös köcsög és az a ribanc ne témázgasson azon,
hogy jelenleg le vagyok rokkanva.
Lassan kiszálltam az autóból. Már
odaértek mellénk. Gé köszönt apámnak, Jé 
biztonságos távolságból, az
autó másik oldaláról lököt oda egy “Sziasztok”-ot. Visszabiccentettem,
de nem igazán néztem rájuk. Anyámnak kinyitottam az ajtót. Gé a hátam
mögött volt, elvégre csak így tudott beszállni a volánhoz.
-Sziasztok – a hangja valahogy
idegennek hatott. Talán már elszoktam tőle, vagy a múlt miatt már a
hallatán is megborzongtam, és nem éppen a legjobb értelemben.
Megragadtam anyám kezét, hogy kisegítsem. Hátranéztem a vállam felett.
Vigyorgott. Nem tudtam min, nem is nagyon izgatott. Anyámat állásba
segítettem, de leghetőleg, hogy úgy tünjön, csak a zsibbadás miatt kell
a segítségem. Végül szembe fordultam velük. Gé visszament a
csomagtartóhoz, de Jének legalább fél percig a szemeibe néztem. Nem
figyeltem az alakját. Nem is nagyon akartam, pedig később kíváncsi
lettem rá. Tulajdonképpen tisztában voltam azzal, hogy jelenleg jól
nézek ki, vékony vagyok, az arcom sugárzó, hiába nem volt rajtam aznap
festék. Ő azonban… hogy is fogalmazzak… levágatta a haját, eléggé
rövidre. Valami kleopátra frizura féleségnek tűnt, de annál jóval
rövidebb volt. Arca ettől megnyúlt, és olyanná vált akár egy arab
telivér, nem a legnemesebb értelemben, de nem szeretném kiírni 🙂
Minden esetre furán méregetett.
Bámult rám, szája furcsa félmosolyra húzódott, egészen addig, amíg el nem indultunk. Anyám apámba karolt,
én a másik oldalán mentem, kihúzott háttal, egyenes derékkal. Akkor
villantak fel a tolatólámpái, amikor mögéjük értünk.
-Ha most nekünk tolatsz Naposcsibe, széjjel verem a kopasz fejed – morogta anyám.
Én csak kuncogtam. Kivételesen
édesanyám reagált úgy Gé-re, ahogy én szoktam. Még az áruház területén
is puffogott. Egész jól viseltem a találkozót. Lekötött, hogy anyámat
fogjam vissza. De Zsolti hányzott mellőlem. Mindig így van. Ha Ők
vannak ketten, akkor én vagyok “egyedül”. Ha mi vagyunk ketten, akkor Ő
van egyemaga. Tíz találkozásból kétszer voltam a párommal. Olyan ő
nekem, akár egy bástya, biztonságot és vedelmet nyújt azellen, hogy
önmagamat rágjam emiatt. Nem csak miattuk érzem így. Ritkán látnak
együtt Zsoltival, de úgy átalában mindenki. Sokáig kint van a garázsba,
vagy egyéb más dolga akad, és csak fél kilenc, kilenc körül ér oda. Hétvégenként szintén el kell mennie. Olyan lehet a külső szemlélőknek,
mintha nem is lennénk együtt. Néha én is úgy érzem, hogy csak
hálótársak vagyunk. Zavar a dolog, már beszéltünk is róla.
-Ma is hiányoztál mellőlem. Jó lett volna, ha ott vagy az áruházban velem.
-Miért? Seggighomlok miatt?
-Részben – bólintottam. – De
egyszerűen hiányzol mellőlem. Azért is örültem annyira a keszthelyi
hétvégének, mert végre együtt tölthettünk pár napot, közös
programokkal.
Egyetértett, és én is hiányzom neki,
a de a munka és a pénz nagy úr a szemében. Én a második helyen vagyok. Talán, ha már nekem is volna rendes munkahelyem, nem izgatna ennyire.
Elfoglalnám magam. De olyan pillanatokban, mint a tegnapi, megnyugtató
lett volna, ha ott van és átkarol, védőbástyát vonva körém. És amúgy
is, ha bennünket együtt látnak, Gé apróra összehúzza magát, és Jé is
meghunyászkodik. Mikor védtelen vagyok, nyugodt szévvel mosolygohat rám
fölényessen. De, ha a párom velem van, a ragyogásunk az odujukba
kergeti őket.
El kell ismerni, nagyon szép pár vagyunk Zsoltival. Két gyönyörű
teremtmény ragyogva a szerelemtől és a boldogságtól. Ha együtt vagyunk,
legyőzhetetlennek, sebezhetetlennek tűnünk. Ártó szándék nem is
közeledik felénk, mindenki csak viszonozza a mosolyunkat. Remélem azzal,
hogy itt a jóidő, és, hogy kevesebbet dolgozik, talán többet tudunk
együtt lenni.
(Bár azzal, hogy újra találkoztam Gé-vel, egy jóslat beigazolódni látszik.)
