A mai napon eléggé hullámzó a
kedélyállapotom. Bár előfordulhat, hogy az általános Ikrek-állapot jön
ki rajtam. Eddig úgy gondoltam, hogy végre megtaláltam a helyemet. Azt,
ahol örömmel dolgozom, tevékenykedem, szívesen töltöm az időmet, és még
értek is ahhoz, amit csinálok. És bizony, ez a hely a családom
belvárosi virágüzlete. Nagy változásokon ment keresztül a helyiség.
Felraktunk két nagy tükröt a virágos állványok közé. Elengáns külsőt
kölcsönzött a boltnak. Továbbá…apám új árúkészletbe fektetett, amely
időtálló, és nagyon öltözteti az üzletet. Pénteken és szombaton a
falakra feltettük a más-más indonéz maszkokat, képeket, a különböző
órákat, kipakoltuk a szobrokat, füstölőket és tartókat, porcelán
dobozkákat, fa dobozkákat, szökőkutakat. Otthonosan mozogtam közöttünk,
hiszen imádom őket, a saját szobámat is hansonló tárgyakkal díszítem.
Szombaton megterveztem és kiviteleztem az új kirakatot, közben ügyelve
arra, hogy meghagyjam a virágüzlet jelleget. Beáraztunk mindent, az
utolsó nyakláncig, zárás után pedig fáradtan, de elégedetten néztem
körül. Pozitív előérzetem volt a változtatásokkal kapcsolatban. Úgy
éreztem, hogy a helyemen vagyok. Megtaláltam, amit kerestem. Éreztem,
hogy tovább szeretném vinni az üzletet, ha eljön az idő, átvenni a
vállalkozást, hiszen eleve is ez volt a terv, és én vagyok a negyedik
generáció, aki a pult mögé állt.
Hétvágén elvonási tüneteim voltak,
hogy nem dolgozhatok. Le szerettem volna menni az üzletben. Díszítgetni, rendezgetni, kiszolgálni. Apám azt hitte, hogy beteg
vagyok. Új ötleteim voltak, ötletbörzét tartottunk apámmal és anyámmal,
de főleg apámmal.
A mai napon mégis… valami beütött.
Úgy éreztem, sőt kicsit még mindig úgy érzem, hogy kilátástalan a
helyzetem. Nincs állandó, rendes munkahelyem, nincs sajtát keresetem.
(apám is csak akkor tudna felvenni, ha duplájára nőne a virágüzlet napi
bevétele). Tudom, hogy még nagyon sokan vannak így. És én összetehetem
a két kezem, hogy nem kell éhes szájajkat etetnem és saját lakást
fenntartanom. Vagy éppen albérletet fizetnem. Valahol mégis azon bukott
meg a jókedvem, hogy apámmal és nagybátyámmal egylégtérbe kerültem, és
Ebi szóba hozta az albérletet, a felújítást, és érdeklődött, hogy még
áll-e a költözési szándék.
-Még áll – bólintottam.
Apám, pedig akár a rossz
lelkiismeret, fölém tornyosulva ecsetelgette, hogy miként döglene bele Párom a munkába, ha elköltöznénk, és ő nem fog se rezsit fizetni
helyettünk, nem vesz nekünk élelmiszert, és nem fizeti Ebinek a
lakbért. Mindenre soroltam, hogy nem is kell. Közben, pedig fokozatosan
elszállt a jókedvem. Egyre inkább úgy éreztem, hogy kilátástalan minden.
A párom elveszíti a munkáját, nekem pedig még nincsen, hiába keresek.
Ahol dolgozom, ott pedig 1500 forintnyi napidíjat kapok.
Pedig nagyon szeretnénk külön életet
kezdeni. Távol van még az, hogy Párom megkapja az örökségét, és ezzel
nem anyósjelöltemnek kívánok rosszat. Lassan két éve együtt vagyunk, és
nagyon szeretnénk összeköltözni, saját háztartást vezetni, idővel
családot alapítani.
Elképzelhető, hogy Párom kint tud
majd munkát vállalni. Abból még ő is nagyobb anyagi biztonságba
küzdheti magát, mint, ahol most vagyunk. Nálam, pedig…jó volna, ha a
napi forgalom minden nap, minimum 40 ezer forint volna. Akkor
bejelentett alkalmazott volnék. De, ha nem is tud apám felvenni, akkor
bár csak megtalálna végre az a munkahely, amit az Univerzumtól
rendeltem. Keresem, kutatom, olvasom a hírdetéseket, küldök a
pályázatokat. De semmi. Vagy, ami van, az értékesítő, vállakozói munka.
Ideje “varázsolni”!
Néhány kép az új árúkészletről….
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: