Majdnem karambol…

 Ragyogó, napsütéses szép napot kívánok mindenkinek!

Mostanában
nem nagyon tudom, hogy miről írjak. Azt nem állítanám, hogy unalmassá
vált volna az életem. És azt sem mondanám, hogy elszállt az írói ihlet.
Egyszerűen csak nem tudom, hogy miként fogalmazzam meg. Elkezdem, és
talán lesz belőle valami…

A tegnapi napon elmentem a kórházba, hogy elvégeztessem a mell
ultrahangot. Nem féltem, nem is izgultam. Tudtam, hogy semmi probléma,
és csak egy éves rutinellenőrzésről van szó. Harmadikként szólítottak
be. A doktornő már megismert, érdeklődött megvan-e  a csomóm, és van-e
rá panaszom.

-Úgy általában nincsen – feleltem, miközben felfeküdtem a
vizsgálóasztalra, a doktornő pedig felkente rám a zselét. Ezt a részét
mindig is viccesnek találtam. Engem, legalábbis csiklandoz. Átvizsgálta
mind a két mellemet. A balban még mindig ott volt az a bizonyos
megduzzadt mirigy, de jól mozgatható, sima felszínű, és mindössze 11
milliméter. Miután felöltöztem, megkaptam a leleteimet, és már
távozhattam is. 



Tisztában vagyok vele, hogy mind a csomóm, mind az a pici, kis vízzel
feltelt hólyag, ami a petefészkemen van, a múltbéli rágódásaim
eredménye. Szép, lassan le lehetne bontani őket. Mindezt gondolkodás
váltással, ami nálam, mint tudjuk, nagyon kemény feladat. Arról a kéjről
kellene leszoknom, amit az önkínzás nyújt. Azt hiszem ez minden ember
életében jelen van. Egy idő után az ember életének részévé válik, és
olyan, akár a cigaretta, az alkohol, vagy a drog. Függsz tőle.
Hiányzik, ha nem teszed! Igyekeztem az elmúlt pár napban arra törekedni,
hogy a jelenben éljek. Mindig csak azzal foglalkozzam, amit teszek,
vagy ami történni fog, és akár hányszor valahonnan hátulról előkúszott
egy múltbéli emlék, igyekeztem elhessenteni. Elég nagy sikerrel! Jól is
voltam.

Ám a tegnapi napon a sorsom, vagy a múltam, vagy az úgynevezett sötétség, vagy nevezzük ahogy akarjuk…
alaposan betámadott. A támadás váratlanul ért! Éppen otthonról
kocsikáztam vissza a belvárosi virágüzletbe, mikor az egyik
kereszteződésnél Gé vágott ki elém az autójával. Annyira megijedtem,
hogy közel voltam hozzá, hogy felmenjek a járdára, ráadásul
gyalogátkelőhelynél. A szívem a torkomba ugrott, a gyomrom összeszorult,
levert a veríték és remegni kezdtek a tagjaim. Fel sem tűnt neki, hogy
jövök, vagy egyáltalán az, hogy egy másik autó közeledik. Ő ment. Olyan
szinten felkaptam a cukrot, hogy egész végig, a Deák tér mellett a
seggében mentem, de még ez sem tűnt fel neki. Vagy egyszerűen ő is
bemerevedett, és még véletlenül sem akart arra utaló jeleket adni, hogy
nagyon is jól tudja, hogy ki áll mögötte abban a sötét metálkék autóban.
Tulajdonképpen simán legyalulhattam volna az autóját, ő még négy évig
fizeti. De leküzdöttem a feltámadó rosszindulatot. Ahogy féloldalasan
szemügyre vettem őt, ismételten rá kellett ébrednem, hogy, mint férfi,
cseppet sem vonzó. Arca nagyon lefogyott, haja még inkább megritkult,
álla pedig jóval előrébb ugrott soványsága miatt, mint a homloka, vagy törött orra. Megcsóváltam a fejem. Mit
szerettem rajta? Mi az, amivel le tudott anno venni a lábamról? Mára már
fogalmam sincs.  Abban, hogy a következő kereszteződésnél
teljesen a hátsó fertályába guruljak, egy fiatal robogós srác
akadályozott meg. De talán jobb is, hogy így történt. Nincs kedvem újabb
karmákat csinálni magamnak!

Miután ő elhajtott, én pedig leparkoltam az üzlet előtt és leállítottam a
motort, remegő kezeimet vizsgálgattam. Még mindig a sokkhatás alatt
voltam. Végül elkezdtem nevetni. Tíz perccel később, még mindig minden
kiesett a kezemből, bármit is fogtam meg.  Egyszerűen muszáj volt
kiröhögnöm magam!



Úgy néz ki, az állapotom nem javult, sőt…talán még rosszabb is lett.
Ezt nem Gé-re értem. Neki ehhez valóban semmi köze. A hormonjaim
játékszerévé váltam. Hamarosan menstruálni fogok, ettől folyamatosan
ingerült vagyok, pedig ez az üzletben nem előnyös. Puffadok, úgy érzem,
hogy mázsákkal gyarapodtam. Egyfolytában fáradékony vagyok és
sírhatnékom van. Úgy is tudjátok, hogy miről beszélek. Bár mindenki
másként éli meg a havi közeledtét, azért az alapok nagyon is
hasonlítanak. A legjobban a puffadás érzését utálom! Olyan, mintha a
gravitáció megnövekedett volna a Földön, és egyedül csak rám hatna.
Egyfolytában éhes vagyok, pedig vissza kellene csippentenem, mert még
mindig nem tudtam rávenni magam arra, hogy elővegyem a Leg Magic-et.
Ugyanis… lusta vagyok! Nálam lustasággal jár a ciklus utolsó pár
napja! UTÁLOM! Nem a menstruációt, mert ez bizonyítéka annak, hogy
termékeny, fiatal nő vagyok. Egyszerűen azt rühellem, mikor felborul a
hormonháztartásom, és ezáltal az egész életem arra a pár napra! Ha ezzel
jár a menzesz, akkor mit művelek majd, ha babát várok?  Már most kész
házisárkány tudnék lenni, ha hagynám eluralkodni magamon! Zsolti
ilyenkor az életével játszik, mert mindent kötekedésnek veszek tőle,
ráadásul ezért ki is röhög. Ilyenkor csak úgy röpülnek felé a
tereptárgyak! És továbbra is nevet, és nevet, és nevet. Apám ilyenkor
elmenekül. Zsolti teljesen más. Szerinte ilyenkor aranyos kis
házisárkány vagyok. Szikrázik a szemem, kipirul az arcom, kócolódik a
hajam. Azt hiszem Zsoltink még izgató is, ha én dühöngök. Talán ezen a téren is szerencsés vagyok.

Kettőnk közül, azonban most ő a kiegyensúlyozottabb. Igaz, hogy mindig
is az volt, de most még inkább. Mióta kirúgták… hogy is mondjam…
pihentebb, vidámabb, hamarabb és többet találkozunk… ráadásul annyi
pénzt keresett három nap alatt, mint a Cégnél egy hét leforgásával.

-Nem panaszkodhatom – mondja mindig mosolyogva.

Már csak abban bízunk, hogy az égiek besegítésével, összejön neki egy jó
állás, ami versenyképes fizetést ad. Akkor pár hónapon belül össze is
költözhetünk.



Na! A végére csak kikerekedett ebből a pötyögtetésből valami! 🙂



Legyen szép napotok!