Verőfényes, szép napot kívánok Neked! 🙂 Remélem jól telik a napod!
Magamhoz hűen, ismételten sikerült talpra állnom a tegnapi önsirató-ostorozó-![]()
önsajnálatban fentrengő állapotomból. Tulajdonképpen apámnak köszönhetem, és annak az idegesítő szokásának, hogy sosem hagy békét nekem, folyamatosan hegyibeszédet tartva arról, hogy nekem mit kellene csinálnom, hogyan alakítsam az életemet. Több esetben ráébredtem már, hogy nagyon okosakat beszél, csak én zárom be a füleimet és vélem zaktalásnak.
Arra jutottunk, mármint apam, anyám és én, hogy ameddig még benne vagyok a tanulásban, addig képezzem magam tovább. Ők besegítenek az anagiakba. Így jutottam arra, hogy elvégzek egy kereskedő-boltvezető OKJ-s tanfolyamot. Továbbá Párommal tanuljuk a német nyelvet. Ő kimegy dolgozni, én pedig talán így már el tudok helyezkedni. 8 évig tanultam német nyelvet, talán nem lesz annyira nehéz. Igazság szerint csak azt tartott vissza attól, hogy a középiskolában is azt tanuljak, valamint a főiskolán, mert egyszerűen nem bírom az osztrákokat, akik itt kiskirálykodnak nálunk a városban. Tudom, hogy hagynak itt pénzt, Sopron akkor virágzott fel, mikor még tömegesen vándoroltak át bevásárolni, étkezni és szórakozni az osztrákok. Nekem csak a stílusukkal van bajom. Olyan, mintha a lábtörlőiknek tekintenének bennünket, magyarokat. És érdekes módon csak a burgenlandiak viselkednek így, legalábbis, mikor betér hozzánk egy bécsi, ő kedvesen mosolyog, kézzel-lábbal kommunikálunk, mosoly ide-mosoly oda… a burgenlandi paraszt (nem sértésként értendő…. nevezzük földművelőnek), pedig otthon kiugrik a gumicsizmájából, felhúz egy ordenári ruhát, szaglik, és valami elképesztően fülsértő módon rikácsolni kezd tájszólásban. Ha nem érted, akkor hangosabban mondja a magáét. Többször közöltem már velük magyarul, hogy nem süket vagyok, csak nem értem, amit mond. 🙂
Valahogy ösztönösen nem bírom őket. Számukra mi cigányok vagyunk, akiknek a pénzük kell. Szóval kíváncsi leszek, hogy mennyire kell megerőszakolnom magam, hogy felfrissítsem a német nyelvtudásomat. Páromnak könnyebb lesz. Ő naponta használja is azt a kis minimális németet, amit ismer.
A lényeg, hogy végre munkába tudjak állni. Egy darabig úgy sem fogunk elköltözni. Ha májusig el is tudok helyezkedni, és ő is új munkahelyet talál magának, akkor is el kell telnie minimum 4 hónapnak, amíg azt merjük mondani, hogy képesek vagyunk megélni a fizetésünkből, és uccu neki, bútorozzunk össze. Valóban nem olyan könnyű a dolog, mint gondoltam.
****
Közben újabb érdekes események is történtek. Haladok a regényeimmel, s végre, újra a fejembe vettem, hogy megpróbálom, és a kézirataimat elküldöm néhány kiadónak. Talán valamelyik lát bennem fantáziát, ahhoz, hogy kiadja.
Szépen haladok a visszaemlékezésekkel, s egyre inkább úgy érzem, hogy jó döntést hoztam, mikor folytatni kezdtem, mert egyre gyorsabban szakadnak fel bennem a régi, megkövesedett fájdalmak, blokkok, pörögnek fel a régi programok, s megkapom hozzá a kegyelmet, hogy elengedjem. Remélem a legfőbb problémámmal is így leszek! Történetesen azzal, hogy a három évvel ezelőtt rombadöntött női önbecsülésem végérvényesen helyrebillenjen! 🙂
Nagymamám unszolgat, hogy folytassam a karácsonyi mesémet. Valahogy mindig úgy voltam vele, hogy csak karácsony környékén jöttek az ötletek. Bár abban igaza lehet, hogy ha leülnél és mással nem törődnék, biztosan be tudnám fejezni. De nem szeretném összecsapni. Érzem annyira ötletesnek, humorosnak és jónak, hogy ez legyen az a bizonyos kézirat, amit elsőként elpostázok. Benne bízom. Úgy éreztem nektek is tetszett, bár idegesít benneteket is, hogy nagyon lassan frissül. Ígérem, igyekszem tenni ellene.
*****
Sikerült újra Gé-vel álmodnom. Lehet, hogy ehhez hozzájárulnak az emlékeim felidézései, hiszen, mikor írom őket, újra átélem az akkor megélt érzelmeket, szituációkat. Mindigis jó volt a beleérző képességem. (Ezért sem szabad nekem balesetet, műtétet ecsetelgetni, mert menten lefordulok a saját lábaimról!). Vagy az is lehet, hogy az játszott ebben nagy szerepet, hogy megismertem azt az embert, aki a szákításunk után másfél éve anyámmal beszélgetve érdeklődöt irántam. Ő munkatársa volt Gé-nek, s nagyon is jól ismerte.
-Gerinctelenség volt, amit tett a lányoddal. De így lesz neki a legjobb. Gé életművészúr nagyon-nagy nehéz eset.
Megismertem a hölgyet, mint kiderült, már pár hónapja beszélgetek is vele, és nála szerzem be a csokoládé utánpótlásomat is, hiszen nem messze dolgozik a virágüzlettől egy kis élelmiszer üzletben. Annyit mondott, hogy a legjobb dolog, ami történhetett velem Gé-vel kapcsolatban, az az, hogy elhagyott, bár szebben is tehette volna, de ő mást nem is nézett ki belőle. Hittem neki. Csak annak örülnék, ha Gé életművészúr még álmomban sem csókolgatna!
