Tegnap találkozóm volt Sötét Angyallal. Megvétózta, hogy a szokott Liszt teázóba üljünk be. Először nem tudtam, hogy miért. Azt hittem, hogy esetleg nincsen pénze, így már az is megfordult a fejemben, hogy meghívom baráti alapon egy fagyizásra és majd sétálgatunk a városban, miközben átbeszéljük, hogy kivel mi történt.
Már éppen a kétágú templomnál jártam, mikor a kereszteződés másik oldalán megláttam őt. Anyámnak igaza volt. Újra levágatta a haját, az arcát a borostán kívül semmiféle arcszőrzet nem fedte. Ez a típusú rövid haj nagyon is jól állt neki.
“Átjössz, vagy én jöjjek át?” jelelte felém a zebra másik feléről.
“Átmegyek.” jeleltem vissza.
A mellettem álló lét fiatal leány vigyorogtak és őt figyelték.
-Nekünk integet? – tanakodtak maguk között.
Angyal még valamit mutogatott, de nem bírtam megfejteni. Az órájára bökött, vállat vont és vigyorgott. Szép látványt nyújtott, azt meg kell hagyni. Talán nem is tudja magáról, hogy mennyire jóképű férfi. Vagy csak azért sajnáltatja magát, hogy valaki mindig hizlalja kicsit az önbizalmát.
Olyan kézjelei voltak, mint aki kiakadt az idő miatt. Én a toronyórára pillantottam. Negyed hétre beszéltük meg a találkozót a színháznál, és még csupán hat óra tíz perc volt. Bár a vigyor arról árulkodott, hogy nem dühös. A leányok végül észrevették a mimikai és kézkommunikációt ami a titokzatos jóképű sötét férfi, és a mellettük ácsorgó és vigyorgó lilába öltözött fiatal nő között zajlott, s menten a saját dolgukkal foglalkoztak. Előtte azért még alaposan végignéztek rajtam. Aznap elememben voltam, tükrözni akartam, hogy békés, boldog és kicsattanóan jókedvű vagyok. Így hát reggel mély lila felsőt, drapp-barna kockás térdig érő szoknyát és lila harisnyát húztam. Ehhez felvettem az új sötétbarna kis cipőmet, a hosszú barna kardigánomat, a nyakamba pedig világos lila selyemsálat tekertem. Olyan voltam, akár egy színes pillangó. És olyan könnyednek is éreztem magam a csontkovácsnál tett látogatásom óta!
Átmentem Angyalhoz.
-Nem a színház elé beszéltük meg? – kérdeztem.
-De igen. Csak előbb értem ide. Gondoltam eléd megyek, bár nem voltam biztos benne, hogy az üzlet felől fogsz jönni – mosolygott. – Na, csak azért írtam, hogy ne menjünk a Lisztbe, mert rájöttem, hogy kipróbálhatnánk más helyeket is.
-Mire gondolsz?
-Találtam az Ógabona téren egy teázó-kávézót, és érdekelne az is, ami nemrég nyílt meg a Deák téren. Melyikbe menjünk?
-Menjünk az Ógabonára – javasoltam. Az ott lévő teázó engem is izgatott. Párszor már el szerettem volna jutni az Arabescába, de általában zárva volt.
Előtte még elnyaltunk egy fagyit a Széchenyi téren, majd beléptünk a fent említett teázóba. Volt egy kis terasza, és egy pici helyiség, ahol a pult és két kis asztal helyezkedett el. A pincérsrác készségesen odalépett hozzánk, s miután közöltem, hogy még soha azelőtt nem jártunk ott, lekísért bennünket a pincehelyiségbe. Meglepődtünk mind a ketten. Odalent sejtelmes félhomály fogadott bennünket a 
festett üveglámpáktól. A belső helyiségbe vezetett minket, ahol legnagyobb örömömre és meglepetésemre óriási babzsákfotelek terpeszkedtek.
Teljesen törökösre vették a figurát. Az elrejtett hangfalakból chill out és relaxációs zenék szóltak, mi pedig leheveredtünk egy-egy babzsákra. Teát és vízipipát rendeltünk magunknak, közben pedig beszélgettünk. Miután belemerültünk a teázásba és pipázásba, egyre jobban éreztem magam. Belelazultunk a pillanatba. Könnyű voltam, boldog, önfeledt. Ahogy ott ültünk, vagy inkább feküdtünk a foteleken és terjengett körülöttünk az erdei gyümölcs illatú édes füst, teljesen lelassult az idő. Élveztük a pillanatot. Egyszerűen csak azt éreztem, hogy jó létezni, jó élni, boldog vagyok… egyszóval, hogy Müller Pétert idézzem: “Most jó!”
-Úgy érzem magam, akár egy háremhölgy – mondtam mosolyogva.
-Én pedig, akár egy szultán – vigyorgott elégedetten Sötét Angyal.
Egymásnak adogattuk a szipkát, s elhatároztuk, hogy az Arabesca lesz a 
törzshelyünk. Valahogy mind a kettőnkhöz jobban illett ez a keleties környezet, mint a Liszt szalon meghitt, elegáns, nyugodt közege. Itt teljesen ellazultunk. Otthonos volt. Biztosan mind a ketten éltünk már keleten, mert helyénvalónak, és egyértelműnek, sőt mindennaposnak tűnt, amit tettünk.
Ő amúgy is illett a környezetbe méz színű bőrével, étcsokoládé szemeivel és majdnem fekete hajával.
Megállapodtunk, hogy ezt a pillanatot mind a ketten megörökítjük. Én versben, ő pedig dalban.
-Azt a címet fogom neki adni, hogy a Lilába öltözött Lány.
Ezen elnevettem magam.
-Én még nem tudom mi lesz a vers címe. De, ha készen van, akkor elküldöm.
Nagyon jó estét töltöttünk együtt. Néha valóban kell, hogy az ember kikapcsolja az agyát (ami számomra nagyon nehéz feladat!), és a barátaival, vagy barátjával egy kis időt együtt töltsön, és nem mindennapi dolgokról beszélgessen. Ezt ilyen volt.
én se tudom sajnos kikapcsolni az agyam. sokszor még éjjel sem. mindenkit meg is őrjitek vele, nem tudják elképzelni h léteznek emberek akik csak az agyuknak élnek. 😀 hát nagy hiba, de mit lehet tenni. a nagy szellemiség átka.
Biztos jó lehetett, kár h felénk semmi ilyen hely nincs, pláne ahol vizipipázni lehetne! én még sosem csináltam de akarok venni csak nemtom itt az országban hol árulnak.