Üdvözletem mindenkinek, innen, a jeges Hűség Városából, ahol az a
mondás tartja, hogy “vagy a szél fúj, vagy harangoznak“, s híres a
Tűztoronyról és az említett torony lábánál meghúzódó Gyógygödör nevű
borozó-étteremről!
Kicsit terjengős lett a köszöntőm, de valamiért ehhez volt kedvem.
Lényeg, a lényeg, mocsok hideg van nálunk, úgy, mint gondolom szerte az
országban! A tegnapi napon akkora vihar volt, hogy legszívesebben otthon
maradtam volna, a jó meleg ágyikóban, de nekünk mennünk kellett, hiszen
feladatunk volt.
*****
Az elmúlt hétvégén megharcoltam a
családommal. Mégpedig az életmódváltásom miatt. A kezdeti pánik, amit a
csökkent étvágyam keltett, mára már alább hagyott, s ráébredtek, hogy
tulajdonképpen én táplálkozom, de már koránt sem annyit, mint régen,
vagy jobban megfogalmazva, annyit, mint ők. Mert be kell ismerni, a
családom aztán tud enni! Étteremben, vagy családi összejövetelen még
sosem vallottunk szégyent, mindig minden elfogyott. Ám ráébredtem, hogy
felesleges terhelem a szervezetemet. Hiszen nem az a fontos, hogy
mennyit, sokkal inkább az, hogy mit viszek be ebbe a jól működő
gépezetbe.
Rászoktam a teljes kiőrlésű pékárukra, a
több gyümölcsre és zöldségre, egyre több mindent fogyasztok nyersen,
vagy párolva, és azon ügyeskedem, hogy kiiktassam az étrendemből a vörös
húst! Teljesen felesleges. A benne lévő húgysavtól amúgy is köszvényt
és reumát lehet kapni. Amennyi fehérjére pedig szükségem van, azt a
fehér húsokból kinyerem.
Már nem csócsálok egész nap valamit. Nincs
evési kényszerem. A menstruációmat megelőző pár napban, amikor a női
szervezet raktározni kezd egy lehetséges várandóságra, és össze-vissza
eszik mindent (mert azt hiszi, hogy ilyenkor azt kell), igyekszem
meggyőzni magam, hogy ez csupán a hormonjaim játéka, de ha ez sem segít,
akkor rávetem magam a gyümölcsös kosárra. MUSZÁJ! De legalább
egészségesebb dolgokat tömök magamba, mint csokoládé, péksütemény,
puding…mert különös módon, én ilyenkor édeset kívánok!
Egyszóval, a mértékletességnek, amit
immáron már közel egy hónapja gyakorlok, meg is lett az eredménye. Négy
napja tartom a 66.2 kg-ot. Ez a versenysúlyom, ha ennél is vékonyabb
leszek, az már ijesztő, vagy beteges. Most kimondottan manöken alkatom
van, és semmi máson nem változtattam, mint, hogy normális ételeket
eszem, változatosan, e mellé pedig mozgok is napi 20-30 percet.
Szeretem azt az embert, aki most vagyok!
Hosszú időbe telt, de sikerült. Legyőztem a saját hülyeségem, és
elfogadtam magam.
*****
A hétvégén magas fokon égtek az érzelmek,
de úgy érzem, hogy mindenkiben. Minden maradék feszültség, régi blokk
felszakadt és felszínre került. Az pedig rajtunk múlik, hogy milyen
gyorsan tudjuk kipörgetni magunkból és engedjük el a sérelmeket,
fájdalmakat, mert már nincs rájuk szükségünk. (Ezért is van ez az ítéletidő! Ami az emberekben lejátszódik, az tükröződik Földanyánkon is! Akkor el lehet képzelni, hogy micsoda pusztító, dühös, keserű energiák szabadultak fel belőlünk! És most mindezt Gaiának le kell fújnia magáról, hogy megszabaduljon tőle, s ezzel minket is segítsen!)
Pénteken magam is szembesültem egy hasonló
régi üggyel. Kiscsillag koncertre mentünk Zsoltival és egy barátunkkal.
Tudtam, hogy Gé két unokatestvére, Ella és Kéti ott lesznek, sőt, még
Ágira is számítottam, aki csupán csak barát, de sülve-főve együtt voltak
már évtizedek óta. Sosem volt komolyabb bajom a három lánnyal, mióta
szét mentünk Gé-vel, én ugyan úgy köszöntem nekik, ha összefutottunk
(mert jól neveltek a szüleim), bár az más kérdés volt, hogy ők volt mikor
vissza sem köszöntek, pedig rám is néztek, ergó, felfogták, hogy ott
vagyok.
A koncert helyszínén valóban ott voltak.
Éppen a mellékhelyiségbe mentem ki párommal. Beálltam a sorba, ami
szokás szerint a folyosóig kígyózott. Ám két lány feladta előttem a
várakozást, s én abban a pillanatban Kéti mellé kerültem. Ő összefont
karokkal, keresztbe tett lábakkal, félvállal a falnak dőlve hátra
pillantott rám. Kedvesen mosolyogva rá köszöntem, ő pedig visszalökött
egy álmatag “helló”-t. Túlont-túl is félvállról akart venni, bár a
testbeszéde arról árulkodott, hogy rettenetesen zavarban volt. lazán
vállat vontam. Az egyik fülkéből Ági jött velem szemben, ő is
meglepődött, hogy lát, bár abban a pillanatban ő is felvett egy bunkó
álarcot és ugyan úgy köszönt, mint társa. Éppen beléptem a fülkébe,
mikor meghallottam a hangjukat…
-Láttad őt?
-Igen. Elég snassz.
Majd elhalt a hangjuk. Egy pillanatig
szíven talált a megjegyzésük. De kicsivel később már kinevettem őket.
Egyáltalán nem éreztem magam snassznak. Ha az ember valami kéjes
gyönyörrel szid valakit, az általában önmagáról beszél, és hát, be kell
ismerni, hogy hármójuk közül egyik sem egy szépség. És sajnos, mindez a
lelki zavarodottságukból, magányukból és elkeseredettségükből adódik.
Miután végeztem, Zsolti kézen fogott, és
elindultunk visszafelé, a barátunkhoz. Ekkor a pult mellől valaki utánam
köszönt, eléggé gunyoros hangon. Éreztem, hogy megugrik a gyomrom,
sosem szerettem a feszült helyzeteket. Megfordultam. Ella nézett rám,
mellette Kéti állt.
-Szia – köszöntem vissza, kedvesen
mosolyogva.
-Na, azt hittem már nem is köszönsz –
érződött, sőt látszott rajta, hogy próbál belém kötni, de nem hagytam
magam. Teljesen ott voltam a helyzetbe. Ez a lélekjelenlét!
-Bocs, na haragudj, nem vettelek észre.
Kétinek már köszöntem a WC-nél.
-Az előbb lazán elmentél mellettem –
próbált fogást találni rajtam a termetes, gladiátor kinézetű Ella.
-Tudod milyen bamba vagyok – vigyorogtam
ártatlanul, majd elköszöntem, jó szórakozást kívántam, és Zsolti kezét
fogva, visszasétáltunk a színpad elé.
A gyomrom ugrált. Sőt, háborgott. Kiakadtam
egy pillanatig. Mi az, hogy belém köt, mert nem vettem észre és nem
köszöntem neki? Mikor ő nagy ritkáén méltóztat visszaköszönni. Zsolti és
a barátunk csitított le.
Igazság szerint, csupán azt nem értettem,
hogy miért fújnak rám? Hiszen tudtommal sosem ártottam nekik, legalább
is szánt szándékkal biztosan nem. Igaz, hogy a szememben ők hárman
voltak a szomorú özvegyek, de sosem piszkáltam őket érte, hogy
pasizzanak már be! Nekem úgy tűnt, hogy, mikor együtt voltam Gé-vel,
kedveltek. Sokat beszélgettünk.
Két dologgal tudtam megmagyarázni a
történteket.
Ad1; Nagyon, nagyon féltékenyek, akár az
élethelyzetemre akár a jelenemre, akár az irritálja őket, hogy mióta nem
hozzájuk tartozom, kivirágoztam.
Ad2; Gé egészen másként adta elő a családja
körében a szakításunkat, s elképzelhetőnek tartom, hogy vagy úgy
állította be, hogy…
-én váltam elviselhetetlenné és más
karjaiba menekült
-vagy én csaltam meg, ami meg magyarázná,
hogy miért olyan taplók velem. Hiszen mindig a családtagnak hiszünk, és a
család összetart. Egyet megbántasz, megbántod a többit is! (Még ha csak
egy kitalált mesében is.)
Ad3; Lehet, hogy anno megsértődtek, hogy Gé
már nem lóg velük annyit és boldog velem, míg ők magányukban
szenvednek, így megpróbálták megfúrni a kapcsolatot, és talán még adták
és Gé alá a lovat, mikor megismerte Jé-t! Ám, ahogy az lenni szokott,
nem ők jöttek ki belőle jól, hiszen én Gé nélkül is, sőt, még csak
nélküle virágoztam ki igazán, ő, pedig ahelyett, hogy újra velük lógott
volna, újra elhatárolódott tőlük, sőt, sokkal sznobabb lett, mint volt.
Végül is mindegy. Kiírtam magamból, és
ebben a pillanatban el is engedem. Bye-bye Szása! 😀
Továbbá, megtanulok gitározni 🙂 Csak úgy
nem ideillőként gyorsan belökve, hogy ne a fentieken rágódjatok, hanem
nevessetek egyet! 🙂 A regénnyel pedig egész jól haladok. Íme nagy bukásaim és ünnepeim 🙂
Legyen nagyon szép napotok!
Joyo
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: