A karma kereke…

Érdekes, hogy vannak az embereknek olyan dolgaik, amiket nagyon nehezen engednek el. Egy emlék, egy álom, egy tárgy, vagy egy konkrét személy. Bár lehet, hogy ezek is arra jók, hogy ebben az időszakban az emberek felhozzák a lelkük mélyén makacsul ragaszkodó keserűségeket, sértettségeket, fájó emlékeket, feloldják és elengedjék. 

Talán engem is azért hoz össze a Sors a
legváratlanabb helyzetekben Vele, hogy az így keletkező sokkhatás
segítségével felszínre hozzam a még bennem lappangó, és makacsul
ragaszkodó haragot, sértettséget, fájdalmat, amit még Gé iránt táplálok.
Igazság szerint ezért is írom az Emlékkönyvet. Hogy
ezeket az érzéseket humorral, öniróniával, hét évnyi tapasztalattal és
rálátással elemezzem, kiforgassam, újra átéljem, megéljem minden
sejtemben, kinevessem, és végül elengedjem. Nem tudom még pontosan, hogy
mi is lesz ennek a vége, de mivel már egy hatalmas boldogság és öröm
felé halad az emberiség, csak is jó végkifejlettel zárhatom a
történetet! És én is gyógyultnak tekinthetem magam. Tudom, hogy még
rengeteg víz le fog folyni a Dunán, mire azt mondhatom, hogy
megbocsátottam Gé-nek és elengedem a szellemét, mert már csak az kísért.
Bár olykor fizikai mivoltában is megjelenik! Képtelenség felkészülni lelkileg a vele
való találkozásra. Az ember lányának a gyomra beremeg az idegességtől, a
rossz emlékektől. Mint, mikor az embert arcul csapják, és látod hogy az
a kéz újra a magasba lendül, te pedig összerándulsz és meghúzod magad. 
Valóban képtelenség őt elkerülni. Egyrészt azért, mert csupán egy utca,
egy háztömb és egy tér választ el bennünket, a város pedig amúgy is
elég kicsi.  Másrészt, viszont szükségem van ezekre a villanásokra, hogy
a lelkem mélyéről előhívjam az emlékeimet, amiket később papírra vetek a
gyógyulás érdekében. Más elfelejteni, mélyen eltemetni magunkban
valamit, mint szembenézi vele és elengedni.

Igazság szerint az egész dolog meg sem
történt volna, ha a nagybátyám nem hívja fel a figyelmemet, hogy a bolt
előtt, ahol éppen pakoltunk, mert friss árut hoztak a szüleim, nem
araszolgat Gé a piros lámpánál az autójában ülve. Egy autó éppen
eltakarta, mikor átmentem a másik oldalra. Mire a következő fuvarral
mentem, már előtte kellett átmennem. Mielőtt felfoghattam volna, hogy
mit művelek, ösztönösen feléje fordultam. Láttam, hogy ül mellette
valaki. Az is szemet szúrt, hogy nőnemű és hosszú haj van, valamint,
hogy nagyszerűen elviháncolgatnak. Belém nyilallt egy nagyon rossz
érzés. Ahhoz hasonlatos, mikor megtudtam, hogy megcsalt. Bennem cikázott
a rossz érzés, és nem akart elmúlni, még egy órával később sem. Valahol
mélyen éreztem, hogy Jé-vel is így kezdte, mikor még mi voltunk együtt.
És azonnal kombinálni kezdtem, mi van, hogy ha most is ez a helyzet áll
fenn? Tudtam, hogy semmi közöm hozzá, hiszen nem velem teszi meg újra,
ha egyáltalán megteszi. Vagy  csupán egy kolléga volt, akivel jól
szórakoztak valamin. Tudtam, hogy nem Jé az, aki mellette gubbaszt az
anyósülésen, ha csak nem növesztette meg állig érő bubi frizuráját két
hét alatt váll alá érőre.

Ott cikázott a fejemben, hogy ; –
Tulajdonképpen miért foglalkozom vele? Hiszen ez az élet rendje. Ha
rosszat tettél valakivel, megkapod a büntetésedet. Vele csalt meg!
Megérdemli!

És mégis! Akkor, ott sajnáltam, és
újra ugyan olyan szenvedéllyel utáltam Gé-t, mint anno! Mert tudtam,
hogy milyen érzés. Képtelen voltam elhinni, hogy a Karma kereke nem Gé-t
forgatja maga alá először! Hogy ismét összetöri egy lány szívét. Hogy
újra szétzúz egy női önbecsülést! Hogy újra ekkora gerinctelen patkány!
Igazságtalan lenne a Karmától, ha ő újra és újra jól jönne ki ezekből a
helyzetekből!

Később lecsitítottam magam. Túl
pörgettem az agyamat! Felesleges volt! Nem az én gondom volt. Lehet, hogy
még együtt vannak. Lehet, hogy szakítottak. Lehet, hogy félrekefél. Az ő
dolguk! Annyit mondtam magamnak, ha ezen a héten látom őket együtt,
akkor csak egy  kolléga volt, és nem csalja meg. (Bár nem tudom miért
féltem ennyire Jé-t!) Ha azonban se az autót, se őket nem látom a
megfelelő helyen, akkor…nos…mindegy. Értitek.

Felejtsük el. Csak ki kellett írnom
magamból ezt az egészet. Ne is vedd komolyan. Úgy is tudod, hogy
számomra az írás a legjobb terápia bármi ellen! 🙂      

*****

Történt más is! Nagybátyám
menyasszonyának pénteken lesz a szülinapja. És elhatároztam, hogy
bármekkora bunkóság is lesz a részemről…ugyan azt adom neki, amit ő
adott az én születésnapomra. Azaz SEMMIT. Tavaly bunkó volt, és se az
ebédemre nem jött el, és meg sem köszöntött, csak egy futó SMS-t dobott
estefelé. Gubancos, keszekusza dolog volt az, az elmúlt évben. Majd meglátjuk. Amúgy sem tudom hová tenni őt.
Kicsit pszichopata. A szemedbe mézes-mázasnak mutatja magát, azt sem
tudod hányadán állsz vele, szívesen látott vendég vagy-e nála, vagy sem,
és mikor a nagybátyámmal kettesben maradnak…nos…levedli a bőrét és
áspis kígyóként neki esik szegénynek, hogy a családja megint milyen
bunkó volt ővele! És különben is, mindenki egy köcsög, csak ő a
tökéletes. 🙂 Pedig mi nem csináltunk mást, mint léteztünk. Az elmúlt
egy évben, ha náluk voltunk vendégségben, nem tudtam mellette elengedni
magam, mert folyton azt figyeltem, hogy nehogy rosszul vegyem a levegőt
és megint kiborítsam a kis érzékeny lelkivilágát.

Nem tudom gyerekek, valahogy nem illik
a családba. Ők ketten szeretik egymást, és ez a fontos, de el kellene
fogadnia, hogy ha összeházasodnak, akkor a nagybátyámmal együtt
bennünket is megkap. Márpedig a családba fog tartozni. Mi pedig ilyenek
vagyunk.  Ő nem is akar hozzánk tartozni, vagy elfogadni bennünket a
családjának. Pedig hat éve ismerjük egymást, régebben még a pártomat is
fogta. Aztán egyszer csak megváltozott ez a leány. Kifordult magából.
Nem értem a mai napig. És onnan is látom a nagy változást, hogy a mi
családunkban, aki a legjobban a pártját fogta, a nagyanyám maga mondta,
hogy már ő sem szívesen megy hozzájuk látogatóba, mert nincs kedve ahhoz
a színjátékhoz, amit ez a leány előad, és amibe a mama is akaratlanul
belemegy, mert nem szereti a viszálykodást. Remélem hamarosan változni
fog a helyzet. A nagybátyám megérdemli a boldogságot! NAGYON IS!