Egy kis lélek emlékére

 Vannak olyan dolgok, olyan emlékek, melyen egy nő, amíg él, nem teszi túl magát. Ha akarja, ha nem, valahol mélyen a lelkében ott marad, elrejtve, féltve őrizve, senki sem veheti el tőle. Ez pedig a gyermekének az emléke.

Még mindig nehezen teszem túl magam rajta, pedig ennek immáron három és fél éve. Begyógyulhatnak valaha is a sebek? Nem hinném. Bár tisztában vagyok vele, hogy a lélek választ ki bennünket, mind az anyát, mind az apát, s ő is dönt afelől, hogy mit szeretne megtapasztalni. A megfoganást? Kapcsolatot az édesanyával, majd a fájdalmas távozást, mert csupán annyi volt neki megírva, hogy keresztül küzdje magát a szülőcsatornán? Vagy a teljes életet? Vannak olyan kis lelkek, akik csupán meg szeretnék nézni maguknak leendő édesanyjukat. Tudom, így nagyon furcsán hangzik. Megnézni? Hiszen nem ismeri? Ha a fentiek mindent tudnak, miért kell megnézni? Fogalmazhatunk úgy is, hogy, mikor a gyermek megfogan, egyben nem csupán saját, a méhen belül fejlődő testére csatlakozik rá, hanem egyben az édesanyjára is. Érzi, amit ő, látja, amit ő. A részévé válik. Érzi az erejét, s ha közvetlen kapcsolatba kerül vele, megtudhatja, hogy az a bizonyos szülőanya felkészült-e arra, hogy segítsen a kis léleknek teljesíteni a feladatát, mikor felnövekszik. Elég erős-e az anya hozzá. És az apa? ő megfelel a célnak? Meg tudja védelmezni, El tudja látni? Egyáltalán ők ketten biztosítani tudják a kellő hátteret az új ember életfeladatának teljesítéséhez?  

Nálam sajnos ugyan ez volt a helyzet. Három és fél évvel ezelőtt megfogant a babám. A kis lélek megnézett magának. Kipróbált. És úgy döntött, hogy még nem érkezett el a “MI” időnk. A körülmények sem lettek volna megfelelőek. Az apa éppen dobbantani készült. Szép is lett volna, ha a kis lélek úgy dönt, hogy marad. Vagy egyedül maradtam volna, vagy, ha velünk is marad, nem biztos, hogy annak öröm és boldogság lett volna a vége.

Igazság szerint, még nem is tudatosult bennem, hogy babát várnék. Aluszékony voltam, lobbanékony, vagy éppen könnyedén elbőgtem magam bármin. Az étvágyam is megnövekedett, de mindent rá tudtam fogni valamire. A vizsgáimra, a szigorlatokra, a szakításra….csak a várandóságra nem.

Ám a kis lélek még is úgy döntött, hogy egyenlőre nem marad velem. Talán látta, hogy lehet neki jobb apja is. És egy reggel, mikor éppen megkezdtem gyakorlatomat a helyi művelődési házban, azon kaptam magam, hogy rémes, görcsös fájdalom kíséretében dőlni kezd belőlem a vér. Rosszul voltam, szédültem, hánytam, a mosdó mellett feküdtem félig.

Kiderült…spontán vetélés.

Azóta is sokszor gondolok a kis lélekre. Tudom, hogy itt van velem, és a megfelelő pillanatot várja, hogy jöhessen. A megfelelő apát megtaláltuk 🙂 Páromnál jobb, megbízhatóbb, oltalmazóbb és gyengédebb társat nem is találhattam volna. Ő vigyázna ránk, ellátna bennünket, és gondoskodna rólunk.

Már csak a megfelelő pillanatnak kell elérkeznie.

És talán, ha megérkezik, már nem fogok szomorkodni a múlt miatt.

Van ismerősöm, akinek három hónapos korában meghalt a babája még a méhében. Meg kellett szakítani a terhességet. Szegény Emm. Néha, hogy ha látom megkérdezem hogy érzi magát. Látom, hogy még nem lépett túl rajta, de már újra próbálkozhatnak. Megosztottam vele az emlékem, de mikor megkérdezte ki volt az apa, inkább nem mondtam semmit, mert ő Gé unokatestvére, bár ő az egyetlen, akivel jóban maradtam. Úgy éreztem, ezt mégsem kellene  elmondani neki. Gé sem tudja. És talán jobb, ha soha meg sem tudja.