Pech sorozat?

 Most már biztossá vált… januártól elküldenek. A főnököm már tett
lépéseket afelé, hogy el tudjak helyezkedni máshol. A mai napon kapunk
választ az telefonos részlegtől, hogy van-e felvétel. Bár…ha nem is
most, később biztosan lesz. Az a hír járja, hogy onnan mindig
rostálódnak ki emberek, mert nem mindegy, hogy miként bánsz az ügyféllel
az éteren keresztül. Én is nyitva tartom a szemem, és már szóltam
néhány ismerősömnek is, hogy segítsenek. Azt hiszem ez már csak így
működik a mai világban… 🙁

Tegnap nem tudtam eldönteni, hogy sírjak, vagy sem. Nem is annyira a
munkát sajnálom, mert röhejes volt a fizetésem, annyira volt elég, hogy
magamat ellássam belőle, és a szüleim válláról ezzel levegyek némi
terhet. De félrerakni belőle, vagy komoly terveket szőni nem lehetett.
Sokkal inkább a csapatot sajnálom. Fél év alatt már elkezdtem kötődni
hozzájuk. Mikor megtudtam a jövőmet, átmentem a szervizbe a fiúkhoz,
hogy kicsit megnyugodjak. Miután elmondtam Vének, hogy mi a helyzet, ő
magához ölelt. Én pedig igyekeztem leküzdeni a zokogásom. Fáj, hogy nem
találkozom velük napi szinten. Hogy nem viccelődünk, nem beszélgetünk,
nem mosolygunk össze cinkosan egy-egy csíny után. Ő a hátamat simogatta,
hogy megnyugtasson.

A vérnyomásom egész délután az egekben járt, folyamatosan remegett
kezem-lában, szédültem és vörös volt az arcom. A segítőtársam faggatott
párszor, hogy mi a gond, de nem árultam el. Nem vágyom rá, hogy bárki is
sajnálkozzon. Nem a munka elvesztését sajnálom, bár a pénz mindenkinek
jól jön.

Ugyan aznap megérkezett végre az új konyhabútor. Mire hazaértem, már összeszerelték,
a szüleim pedig nagyjából be is rendezkedtek. Ma kötik be a sütőt, a
vizet és az elszívót. elvileg már lehet sütni a konyhában. Mindez remek,
csak időhiányában emiatt is kiborultam. Bár úgy néz ki, hogy holnap
délelőtt meg tudom sütni édesapám tortáját. 25-én pedig a családnak ütök
össze valami finomat. Akkor lesz bőven időm.

Olyan ez az egész, mintha a sok jó után, most valami pech hullám
érkezne (bár felfogás kérdése!), és sorra borulnának az események, akár a
megpöccintett dominó.

A munka, a sütemények, elég esetlen vagyok… ráadásul a torta
tetején a hab… reggel kipakolás közben megjelent Gé. Amilyen pocsék
hangulatban vagyok… kiborított. A szemközti parkolóban leállította az
autóját (erős késztetést éreztem, hogy hozzávágjak egy karácsonyfa
talpat, vagy legalább egy hógolyót), majd a túloldalon elindulva, hogy
véletlenül se találkozzunk, elment a templomig, majd átsétált erre az
oldalra. Visszafelé jövet, már engem figyelt, mikor kint segítettem egy
vásárlónak. Ha jó passzban vagyok, még integetek is neki és boldog
karácsonyt kívánok, de abban a helyzetben csupán ugráló gyomromon,
remegő térdemen próbáltam uralkodni! Ahogy figyeltem gyalogosan távolodó
alakját, rá kellett ébrednem, hogy nagyon le van fogyva. Az okán nem
gondolkodtam. Nem is kell. nem az én dolgom. 

Ez van. Azt hiszem ez még hosszú menet lesz.

Közeleg a karácsony, én pedig igyekszem ráhangolódni. Talán majd
sikerül. Hullámzóan érkezik az ünnepi hangulat. Igazából el sem hiszem,
hogy már csak kettőt kell aludni. nagymamámnak még csupán ma veszem meg
az ajándékokat, holnap pedig becsomagolom. 

Hamar el fog érkezni Szenteste. Talán túl hamar is. Aztán 24-25-26… és huss… már el is múlt Karácsony!