Nagyon szép estét kívánok mindenkinek! Az enyém ennél kicsit kaotikusabb. Jobban mondva, még mindig pörög bennem az adrenalin. Így elképzelhető, hogy 
amint befejeztem a blog bejegyzést, elindítom a capoeira edzést, és kidolgozom magamból.
Az egész akkor kezdődött, mikor beültem a volt főnökömhöz, hogy kitöltsük a maradék papírokat, kicsit beszélgessünk, és némi instrukciót kérjek tőle a csütörtöki munkamegbeszélésre. Lefőzött kettőnknek egy-egy kávét. Lassan el kortyolgattam, s hiába öntöttem fel félig tejjel, mégis felpörgette a vérkeringésemet. Éreztem a tagjaimban, hogy a koffein vadul pumpálja a véremet. Csoda, hogy nem remegtem. Pedig lassan ittam, és inkább nevezhettük volna tejeskávénak…mikor elindultam ex főnökömtől hazafelé, még mindig remegett minden tagom, szédelegtem tőle. Olykor azt sem tudtam, hogy pontosan merre járok. Még küldtem egy üzenetet az egyik barátnőmnek, Té-nek, hogy hol és mikor találkozzunk, mikor egy bizonyos utcához értem. Épp a telefonomat süllyesztettem vissza a válltáskámba. És akkor meghallottam. Egy felbőgő motort és egy nyíló ajtót. Oldalpillantás… faca! Jé alig két méterre állt tőlem. Éppen Gé mellé szállt be az autóba. Rám nézett, bár sötét volt, nem hiszem, hogy felismert volna. Mégis… a gyomrom fájdalmasan összeugrott, az adrenalinom vészesen megemelkedett. Ez még nagyon kellett a koffein mellé! Minden végtagom remegett, diónyi gyomrom szambát járt, s olykor elhomályosodott a látásom. Szóval… az egekbe szökött a vérnyomásom.
Még akkor is szitkozódtam a saját reakcióimon, mikor már réges-régen elhajtottak mellettem, sőt, eltűntek a körforgalomban.Szidtam magam, szidtam őket, szidtam a múltat, a jelent, a jövőt, fát-bokrot… szülőanyát… Mígnem, egyszer csak abbamaradt a szitokáradat, végül már csak magamat b***tam le. Nem tudom, hogy magamnak generálom, vagy ösztönösen indul be a védekező mechanizmus, ami felkészíti a testet a menekülésre. (Megemelkedő adrenalin szint, megfeszülő izmok, gyors szívdobogás)
Esküszöm, hogy nem számítottam rá, pedig tudtam, hogy ott laknak Jé szülei, így 10ből 4szer ott láthatom az autót, és 10ből 2szer akár még őt vagy őket is.
Ez benne van a pakliban, akkorát mégsem kerülhetek!
Az, hogy szarjam le magasról, elméletben baromira jól megy. De naggggyon más a gyakorlatban. Nem tudom ki mit tenne a helyzetemben. És nem csupán úgy hasra csapva.
Ennek már lassan két órája, de még a hatása alatt vagyok. Próbálkozom. Elakadtam abban is, mikor úgy döntöttem, hogy kiírom magamból a régi jó és rossz élményeket, hátha úgy könnyebb. Olyan részhez értem benne, amit nehezen tudok felidézni. Túlságosan fájna. De ki sem hagyhatom belőle. Ez van. Majd, ha lesz bátorságom, megteszem.
Viszont az is egy nagyon különös dolog, hogy amikor a lehető legszerelmetesebb hangulatban vagyok, amikor olyan nagy harmóniát érzek párom és magam között…hopp… jön egy találkozó ezzel vagy azzal, és billenek. Nem mindig… szerencsére. Mintha próbára akarnának tenni a fentiek. Vagy én vonzom be ilyenkor? Lehet, hogy félek megengedni magamnak az őszinte, lebegő boldogságot, és inkább bevonzok egy hasonló helyzetet tudat alatt, csak, hogy legyen min kiborulnom?
Igen… és voálá! Itt kezdődök hölgyeim és uraim a kombinálás! Joyo! Nagyon gyorsan hagyd abba! Inkább jöjjön az a capoeira, moss hajat, radírozd le a bőröd és ágyazz meg, hogy jó formában várd a szerelmedet! ^^
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: