Az álom, mint katalizátor

 Különös, hogy az álmok milyen erővel bírnak az emberre. Hogy éjszaka átélsz valamit, főként, ha kellemetlent, és nagyon nehezen szabadulsz az érzésektől. Szinte az egész napodra rányomja a bélyegét. Persze, ha hagyod. Én megpróbálom kiírni magamból a dolgot, talán az könnyít a lelkemen.

Vannak dolgok, amiket nehezen emésztek. ezek közé tartozik, ha egy személy, akivel korábban jóban voltam, kialakult egy kép róla bennem, majd ez a kép egyik pillanatról a másikra milliónyi kis szilánkra hullik szét, mert az egyén megváltozott valami külső vagy belső kényszer hatására, és ott áll előtted egy idegen, akit nem tudsz hová tenni. Megismerhetnéd újra. De mindenhez két ember kell. És, ha a másik bezárkózik, megkomolyodik, már nem tudsz olyan könnyedén beszélgetni vele, mint korábban, képtelen vagy feloldódni.

Álomban találkoztam egy ismerősömmel. Nem volt kellemes, pedig jó lett volna. Az álom lényege annyi volt, hogy valamire megkértem, s napokig, hetekig rám sem bagózott. Közben felsőbbrendűen viselkedett, amitől valóságosnak éreztem az álmot. Sírtam. Örültem, hogy felébredtem, de tudtam, hogy nem teljesen álom volt.

Talán az a gond, hogy amikor találkozom ezzel a személlyel, akkor beleütközöm egy kőkemény, hideg falba, amit mind a ketten emeltünk magunk közé.  Bevallom, hiányoznak azok a jó beszélgetések, a humora, hogy együtt buliztunk, találkozókra jártunk (még ha én kevés alkalmon vettem is részt.) De nem tudom mit kellene tennem. Olyan, mintha az a személy meghalt volna, akit megismertem. Természetes dolog, hogy minden ember változik élete során. Külsőre-belsőre, emberek, kapcsolatok formálnak bennünket. De, hogy lehet az, hogy valaki, akit egy melegszívű, humoros, barátaiért tűzbenyúló, életvidám személynek ismertél meg, rövid idő leforgása alatt átváltozik? Hogy előbb nagyvilági dzsentri lesz, aki mutogatja, hogy van pénze, éles, sokszor bántó humora lesz, ritkán tartja be amit ígért, és ami régen vidám beszélgetés volt, csipkelődő humor, az baszogatásba fordul át. Majd szépen lassan magába zárkózik, túlzottan megkomolyodik és mosolyt alig látsz az arcán.

Korábban azt hittem, hogy féltékeny vagyok. Rá, vagy a párjára. Arra, hogy utazgatnak, étterembe járnak, párja jól öltözött csinos nő. Később rájöttem, hogy egyáltalán nem vagyok. Hiszen mindenki megérdemli a jólétet, a nyugalmat, a pihenést, a boldogságot. Akkor miért irritált, Miért bántott és bánt a mai napig. Olyan, mintha egy mély gyász uralkodna a lelkemen, ha meglátom, ha szóba kerül, ha új képeket tölt fel valamelyikük. Pedig csupán azt sajnálom, hogy így alakult. Én is szerepet játszottam benne, ő is, a párja is. Mindannyian bezárkóztunk a másikkal szemben, nehogy megbántsanak, megsértsenek. Vagy felborítsák azt a törékeny illúziót, amit magunk köré húztunk, mikor találkozunk. Azt, hogy minden a legnagyobb rendben, és senkinek sem hiányzik a másik. Valahol mélyen érzem, hogy ugyan úgy lehet, mint mi. És valahol képtelen vagyok megtenni felé azt a lépést, ami talán mindent tisztázna. Elsimítana. Már most érzem, hogy égetik a könnyek a szemeimet. Valahol elszúrtuk. De nagyon elszúrtuk! Hiányzik. Legszívesebben megölelném és azt mondanám, hogy sajnálom. Tudom, hogy zokognék közben. Tudom, hogy ő is egy nagyon sérülékeny lélek. Talán az emészti velem szemben. Talán attól alakult ki ez a vastag, jeges fal közöttünk. Talán még mindig kedvel a lelke mélyén.

Ha olyan a lelkivilága, amint az apámnak, akkor őrzi magában a jót és a rosszat is. És mivel még én sem léptem, ő sem fog. Talán nekem kellene. Talán én vagyok a nagyobb hunyó a dologban. Talán miattam szív mindenki. De ha nem is csak én vagyok a hibás, a lelkemtől vezérelve nekem kellene megtennem az első lépést. talán oda kellene mennem hozzá. Talán beszélnem kellene vele. Valamiért közel áll a szívemhez. talán a lelke mélyén még mindig ugyan az a személy. Olykor úgy érzem az arcát nézve, hogy valami rágja. Valami komoly teher nyomja a vállát, amiről nehezen beszél. Ott van a szemében. Ott van a lelke a szemében. És a mosoly ritkán jut el a szeméig.

Megteszem. Lesz rá alkalom. Megmondom neki, hogy mennyire sajnálom. Ennek nem így kellett volna lennie. Vagy, ha így is kellette történnie, vonjuk le belőle a következtetést. Könnyebbüljön meg a lelkünk. Már nincs piszkálódás, nincs morgás, fröcsögés. Félelem van. Hogy a valamiért számunkra fontos személy eltűnik örökre…