Az embereken egyre jobban eluralkodik az ünnepi hangulat. Miért is ne? Szombaton már Szenteste! 😉
Lelkileg már
felkészítettem magam. E barátnőmmel már hetekkel ezelőtt befizettünk egy
bécsi kirándulásra. 17-én szombaton hat órakor ki is pattantak a
szemeim az izgatottságtól, nem beszélve a finom kávé illatról, amivel a
párom ébresztett. Lázban égtem. És kicsit féltem is, de csak és
kizárólag a buszos utazástól. Nem mindig bírja a gyomrom! Összeraktam a
kicsit bizonytalanul záródó hátizsákot (figyelmeztetve, hogy óvatosan
bánjak vele, mert könnyen szét ugrik a zár), teás termosz, gyömbéres
limonádé, mintegy másfél liter, két szendvics, egy doboz keksz,
fényképezőgép, telefon, Euró és természetesen búcsú puszi!
A
vasútállomásnál volt a gyülekező. Ott találkoztam E-vel is. Zimankós
reggel volt, fújt a szél és lógott az eső lába, de úgy éreztem, hogy
alaposan felkészültem, két vastag harisnyába dupla zokniba, farmerbe,
három pulcsiba, bélelt bakancsba, szövetkabátba és kötött sapkába
csomagolva magam. E hasonlóképpen. Úgy néztünk ki, és kb úgy is
közlekedtünk, mint a felöltöztetett hóemberek. A sapka és a sál közül jó
esetben is csak a szemeink tűntek elő. Mikor végre valahára beérkezett a
busz, elfoglaltuk a helyünket és kezdődhetett a vetkőzés, hogy ne
főljünk meg! Amint elindultunk, a gyomrom összerándult. Még ki sem
értünk a Várkerületre, amikor szédülni kezdtem. Igyekeztem elterelni a
figyelmemet, így inkább az E-vel folytatott beszélgetésre igyekeztem
összpontosítani. Közbe-közbe táplálkoztunk, én zippzárt is szereltem még
magyar földön, ám valahol az A2-es autópályán a táska talán sokkot
kapott, hogy elhagyta a hazáját, mert az amúgy is hiányos húzóka ketté
törött és két két különböző irányba repült. A röppályát pedig képtelen
voltam követni. Percekig mondtam a magamét, E csak nevetett rajtam,
végül a megoldással. A fontosabb dolgokat átpakoltuk az ő hátizsákjába, s
felváltva cipeltük.
Első
megállónk Schönbrunn volt, ahol éppen akkor nyitott a karácsonyi vásár. A
buszról leszállva, már üzembe is helyeztem a fényképezőgépet, s bőszen
kattogattam, mikor is a gépem kiírta “full of memory!”
-Oh, hogy a jóóóó….
Forgattam a
gépet, nézegettem, mígnem a legrosszabbtól tartva kinyitottam az oldalán
lévő kis rekeszt… és voálá! Nuku memóriakártya! Ekkora barom is csak
én lehetek! Remegett kezem-lábam az idegtől. Hülye, hülye, hülye!
Átkozódtam. De E erre is megtalálta a megoldást… felváltva fotóztunk a
telefonunkkal, a gépemre pedig a legfontosabbakat fogom rakni! 9 kép
fért rá a belső memóriára!
Körbejártuk a
vásárt. Nem volt nagy, de soproni viszonylatban hatalmasnak tűnt! Mikor
már elkezdtem kortyolgatni az első forró puncsomat a mellé vásárolt
emlékbögréből, már jobb volt a hangulatom. Már csak azért is, mert bő
kézzel bántak a rummal, amivel kibélelték az itókát. És arra a
későbbiekben is rá kellett ébrednem, hogy nem sajnálják a jó néptől az
italt, ha már egyszer a hülye kifizeti érte a 3,50 eurót, nem úgy mint
itthon… vizezett szirszart kapsz… a kintihez képest!
Bóklásztunk a
parkban, körbejártuk a kastélyt, megcsodáltuk a szökőkutakat… s
eldöntöttük, hogy vissza fogunk jönni májusban, amikor minden virágba
borult. Jó érzés töltött el, amikor belegondoltam, hogy ugyan ott
sétálunk, ahol egykoron maga Sziszi járt. 🙂
Délben a buszt kergettük… az sem volt egy könnyű eset…
Ezt követően
buszos városnézésre indultunk. Valahol egy jóleső érzés fogott el. Talán
magának a helynek volt ilyen a kisugárzása. Talán szimplán csak ittam
magamba az új élményeket, ingereket. De megállás nélkül vigyorogtam! Még
a hátizsák és a hiányzó memóriakártya sem izgatott!
Délután egy
órakor leparkoltunk a Rathaus-nál. Onnan gyalogosan látogattuk körbe a
belváros; a várat, a népligetet, a sétálóutcát, a Graben-t… nehéz volt
körbe is kémlelni és közben követni is a piros esernyőt, amit az
idegenvezetőnk fia tartott a magasba! Pedig volt mit nézni. Elképzeltem,
hogy egy bizonyos ismerősöm elolvadna örömében, ugyanis jobbról-balról
egymást érték a neves márkák; Chanel, Dior, Louis Vuitton,
Lacos, Versace, Gucci… és lehetne sorolni… minden esetre az egyik
útitársunk megnézte a Chanel kirakatot, s elszörnyedve tért vissza a
csoporthoz…. mondván> – Nem fogod elhinni mennyibe kerül egy Chanel
kosztüm! 4000 euró!
Ne bassz…!
El is
döntöttük E-vel, hogy nem pazaroljuk időnket kirakatokra, úgy is csak a
szívünket fájdítanánk! “Majd, ha nékem sok pénzem lesz!”….
Rekordidő
alatt visszaértünk a vásárba, ami valóban egy kisebb falunka is beillett
volna. Mindenhonnan a karhosszúságú angolszalonnák, kolbászok,
édességek, csokiba mártott almák és más gyümölcsök, burgonya ételek és
sült gesztenye… no és az elmaradhatatlan puncs és forralt bor! Be is
fizettünk egy adag forralt vörösre, újabb bögrét tudva a magunkénak!
Belenyalva pedig ismét levonhattam a már feljebb említett tanulságot…
otthon vizezik a forralt borokat! És még valami! Az otthonival
ellentétben ettől nem volt gyomorsavam! Különös!
Minden esetre
fényképeztünk rendesen. Bejártuk a vásár minden zegét és zugát! Közbe
elkapott minket a havas eső, de még ez sem szegte kedvünket! E vett egy
kis hüvelykujjnyi mikulást a karácsonyfájukra… én annak az árából
inkább ittam még egy puncsot! 😉 Kinek mi a fontos. E-nek a szép
dolgok, nekem a finomak 😉
Négy óra
bőven elég is volt arra, hogy jól érezzük magunkat Bécsben. Ezzel
nyilván más is így volt, mert a megbeszélt időpontban már mindenki a
gyülekezőhelyen téblábolt, s kállai kettőst járt a hideg ellen! Csak úgy
magyarosan! 🙂
Elég hamar hazaértünk. Párom értem jött az állomáshoz, E-vel pedig találkozót beszéltünk meg szerdára vagy csütörtökre 🙂
Hétvégén elég
nagy elhatározásra jutottam ahhoz, hogy eldöntsem, Januártól igyekszem
valamilyen kinti munkát vállalni. Nem várom meg a jelenlegi főnökömet.
Az a munka biztos, de addig is … kell valami! Már meg is rendeltem a
lehetőségeket, hogy E-vel közösen ki tudjunk menni! 🙂 A többi majd alakul.
És még egy jó
hír, legalábbis a számomra. A mai nap a posta meghozta a rendelt quipao
ruhámat. Már alig várom, hogy otthon belebújjak és felpróbáljam! 😉
Legyen nagyon szép napotok!
Joyo
