Feketebárány

 Olykor elgondolkodom, hogy vajon miért van az, hogy amíg az idegenektől elismerést és bátorítást kapunk addig mindig van valaki a családunkban, aki folyamatosan megpróbál megingatni bennünket saját magunkban. Nálunk ilyen a nagyanyám.

Mindig kritizál, és azt bizonygatja, hogy sok mindenre nem vagyok képes. Lehet, hogy nem ez a célja, mégis, ha megnyilvánul felém, csak kárt okoz. Valahogy már betelt a pohár! Elhihetné már végre, hogy képes vagyok nagy dolgokra. Meg tudok csinálni egy közepes virágtálat. Van hozzá anyagom. Nem kell mindig rám szabadítani valakit, hogy megcsinálja helyettem, vagy tanácsadás címin csesztessen!

Nem kívánom jelenleg a társaságát. Nagyon szeretem, de ameddig nem képes szeretettel megnyilvánulni felém…. addig inkább nem beszélgetnék vele. Nem akarok udvarias lenni. Én szeretettel szeretnék beszélgetni vele, ahogyan régen tettük. Tudom, hogy az egészségi állapota nem a legjobb. De ő jobban van, mint a nagyapám, akivel viszont jókat tudok beszélgetni, és nagyon sokszor támogat.

De miért mindig a családunk támad meg? Miért tőlük kell elszenvednünk? Nem tudom neki elmagyarázni, hogy ez nem tetszik, mert folyamatosan azzal jön, hogy ne legyek olyan érzékeny, vagy pedig megsértődik.

Ráadásul most egyedül vagyok a boltban. Nincs, aki tompítani tudna. S mivel tisztelem és szeretem, egyszerűen csak ülök és tűröm és tűröm és tűröm a dolgot…. és mi az eredmény? Fáj minden tagom, étvágytalan vagyok, és a látogatásai után folyton sírni tudnék. Szar embernek érzem magam… 🙁

Meglátjuk holnap miként sikerül a virágtál.

Most megyek feltakarítom az alsó lépcsőházat, mert mi vagyunk a sorosak, aztán elkészítem a narancspitét, amit magunknak, és a holnap hazatérő szüleimnek szánok 🙂