Összeomlás...

1.0(Élet a pasin túl) Lépések egy stresszmentesebb élethezhttps://singli.cafeblog.huJoyohttps://singli.cafeblog.hu/author/Joyo-2-2-2-2/Összeomlás... Vajon miért van az, hogy amit az ember lánya másfél hónapon keresztül építget magában, gondozza, mantrázza...azt egyetlen pillanat, egyetlen személy képes összezúzni? Vajon miért adunk valakinek hatalmat magunk felett? Mi sarkall bennünket arra, hogy féljünk valakitől? Mintha emberfeletti képességei volnának. Mintha attól félnénk, hogy egyetlen pillantásával porrá égetne bennünket, vagy a következő pillanatban pofon vág minket. Miért félünk tőle, mikor nem is ismerjünk? Miért vannak olyan pillanatok az életünkben, amikor azt gondoljuk, hogy valaki több, szebb, erősebb, tehetségesebb nálunk? Vajon miért? Miért kell nekünk, hogy mindig összehasonlítsuk magunkat valakivel? Tegnap, az éppen csak visszanyert harmóniámat szétzúzta Jé megjelenése. Persze, mert hagytam. Éppen az üzletünkben tettem-vettem, mikor a szemközti parkolóban megállt az a bizonyos autó. Rápillantottam a rendszámra. A gyomrom összeugrott. Igen, az volt az. Először azt hittem, hogy Gé az, és talán be akar jönni hozzám az üzletbe. Mivel az autónk nem állt a parkolóban, gondolhatta volna, hogy egyedül vagyok. Erre a gondolatra, valami pocsék hideg érzés kúszott végig a gyomromból a torkomba, és erős hányinger közeli állapotba vitt! Éreztem, hogy megremegnek a térdeim, elgyengülnek, és minden vér kiszállt az arcomból. Ám, ahogy néztem, néztem az üvegen keresztül, láttam, hogy a volánnál ülő személy egyre csak a visszapillantó tükröt bámulja és igazgatja a haját...na már most...már csak ebből a momentumból is kizártam Gé személyét. Mégis mit igazgatott volna? Az a pár szál, ami a feje búbján volt, az elmúlt három és fél év alatt kihullott. A kopasz folt egyre jobban és jobban terjedt szét a fején. Nyilvánvalóvá vált, hogy Jé vezeti az autót! Egy másik, harmincas éveiben járó vörös hajú nő ült be mellé az anyósülésre. A kezeimben remegett a seprű. Elhajtottak. Láttam Jé profilját, és még mindig nem tartottam vonzónak. Mégis...az önbecsülésem elemeire omlott szét! Csak pár perc volt. Én mégis...hogy is fogalmazzak...újra kövérnek, semmilyennek, eldobhatónak éreztem magam, mint, mikor fölém kerekedett pár évvel ezelőtt. Belenéztem az üzletben lévő nagy tükörbe, és a kép nem változott. Kövérnek, ápolatlannak éreztem magam. Kicsinek, jelentéktelennek, tehetségtelennek, összetörtnek. Mantrázgatni próbáltam, hogy szép vagyok, értékes vagyok, tehetséges vagyok...de nem sokat használt. Egyszerűen sírni szerettem volna. Miért érzem úgy, hogy Ő több nálam? Itt már rég nem Gé-ről van szó és a szakításunkról. Pedig ez a nő semmivel sem intelligensebb, vagy jobb nálam. Szerencsére az emberek különbözőek. Így színes a világ. De miért kell nekem mindig összehasonlítanom magam vele? Azt irigylem tőle, hogy van munkája? A munkaügyi központban dolgozik, na és? Párom, és még néhány ismerősöm elmondása alapján, akik megfordultak már a hivatalban, egyetlen normális ember van (és az nem Jé), az összes többi tapló, bunkó, érzéketlen és fölényeskedő. Esetleg azt irigylem, hogy Gé mellett nagyobb anyagi biztonságban van? Hogy nem kell attól tartaniuk, hogy miként kezdjék el az életüket, mert már össze tudtak költözni? Valamiért úgy érzem, hogy ez mind fontos, ugyan akkor felesleges, mert mindenki a maga útját járja. Nekem is lesz állásom. Elkezdhetjük Párommal a közös életünket, és igaz, hogy Gé mellett nagyobb az anyagi biztonság, de érzelmileg meg sem közelíti Zsoltit. Mellette érzem, hogy érzelmileg is biztonságban vagyok. Most már jobban érzem magam. Este beszélgettem párommal. El is sírtam magam, bár nem zokogtam, csak kicsit potyogtak a könnyeim. Utálom ezeket a reakciókat. Utálom, hogy nem tudok emberként tekinteni rájuk. Utálom, hogy az adrenalin megindul bennem, mikor felbukkannak!Nem tudom mit tehetnék. Remélem, hogy az írás terápia, a <a href="https://lelekbarangolas.cafeblog.hu/" title="regényem " target="_blank">regényem</a> segít majd. Legyen szép hétvégétek!rich