Tökéletes pillanat

Tökéletes pillanat

Ezernyi csillagú üvegoltár,

Szivárvány színeivel játszik arcán,

Pillekönnyű leplekkel takarva,

Hét fátyolt magára csavarva,

Lejti könnyed táncát,

S pilleszárnyakból emel maga elé álcát.

Hogy arcát takarva, benned a vágyat ébren tartsa,

S lelked a boldog önfeledés felé hajtsa.

Magammal szemben ülök egy párnán,

Ernyedt pillákkal arra várván,

Hogy elmém végre lecsituljon,

S testemről a szürke hétköznapok súlya leomoljon.

Édes füstben elernyedve,

A hét fátyol varázsát figyelve,

A pipa szárát ajkaimmal körül zárom,

S az andalító füstöt leszívva az idő meg álltát várom.

A füst lassan terjeng elő,

S körülfonja másik énem, mint egy édes felhő.

Az óra mutatói egyre lassabban járnak,

Míg egy utolsót vánszorogva végleg megállnak.

A hét fátyol lebegése is már csak derengés,

Eluralta testem az édes lebegés.

A sötét szemek lassan lecsukódnak,

Ajkak a pipára záródnak.

Ernyednek a testek, csitulnak a lelkek,

A homályos fényben a dolgok más értelmet nyernek.

A jelenek összemosódnak bennünk,

A mostban, immáron a saját múltunk lettünk.

Száz, vagy ezer évek idő spirálja magába szív,

S az édes füstű, aranyfátylú látomás egyre csak hív.

Valaha volt nők és férfiak, szerepek,

Kik a jelenben már csupán puszta leletek.

A kecses táncos, ki fátyolba öltözött,

S a fáradt harcos, kit háború üldözött.

Az idő végtelen, nincsen se jelen, se múlt,

De az ember konok, ő saját korlátai közé szorult.

A szén szétporlad, a tűz felemésztette,

Így térünk mi is újra eszméletre.

A füst még terjed, a béke még árad,

De az óra mutatói újra körtáncot járnak.

Körbenézel, indulásra készen,

De tudod, hogy egy részed itt maradt,

Hiszen, amit átéltél, nem volt más,

Mint egy tökéletes pillanat!

2010.május. 7.