A nagy találkozás

 Megtörtént a nagy találkozás! Érdekes volt, nem teljesen így képzeltem a reakcióimat. De jobb is, ha az eber nem tervez előre.

Szombat volt, apa, Zsolti és én fenyőkötegelésből jöttünk, munkából, ami munkásruhát jelent. Gyantásak és kicsit koszosak voltunk, de az esti forrócsoki gondolata mosolyt csalt az arcomra. Nem különösebben az a tény, hogy én vezethettem az üzletig, majd az Interspárig. Egyre jobban megy, bár a lökháritónkat sikerült megnyomnom még pénteken. Helyrehozták, bár nem kevés csavar kellet hozzá.

Bekanyarodtam az Interspár parkolójába és helyet kerestem. Úgy éreztem körbe kell mennem, így elgurultam a legutolsó sorba, s amint bekanyarodtam, eluralkodott rajtam a jókedv. Összenéztem apámmal, aki szintén elnevette magát.

-Te is láttad? – kérdeztem.

-Naná.

Leparkoltam három autónyira Gábor Seatjától. Szerintem Zsolti hirtelen semmit sem értett, de nyílván kezdte kapizsgálni a dolgot, mert a derekam köré fonta a karját, és úgy léptünk fel a mozgójárdára. Szokás szerint nem lehetett velünk kommunikálni, mert folyton egymás száján csüngtünk.

-Nem fejeznétek be? – nézett ránk apám gunyos mosollyal. – Legalább beszélgessünk.

Nehezn hagytuk abba, ő irányítgatott minket, h nehogy nekimenjünk a tereptárgyaknak.

-Helló!

Erre azért már felkaptam a fejem. Kinek köszönt apám? A kasszáknál jártunk, nyüzsgött a tömeg, többen pakoltak a táskákba. Onnét érkezett apám hellójára a válasz. Odafordultam. Kellett egy kis idő, mire felismertem Gábort. Megvártam míg észrevesz, vagy legalább is rám mer nézni, és mosolyogva köszöntem neki.

Leírhatatlan volt az arca. De azért megpróbálkozom vele. Döbbenet és ijedtség. Zavar és csalódás… annyit láttam először, hogy meg van nyúlva az arca. Ez attól is lehet, hogy jobban megkopaszodott, arca be volt esve, s olyan képet vágott, mint akinek se ez  a világ, se a másik nem jó. Judit ott állt melette, de igazából észre sem vettem. Csak egy villanás volt, így is úgy fordultam hátra Zsolti öleléséből, hogy tudjak köszönni.

Fogalmam sincs, hogy kiét, de egy tekintetet éreztem a hátamon egy jóideig. Zsolti csak ölelt, homlokomat egy pillanatra a vállának döntöttem miközben a bejárat felé haladtunk, majd felnéztem rá mosolyogva. Nagyot dobbant a szívem. Fogalmam sem volt, hogy mit szerettem Gáborban, és azt sem, hogy ebben az emberben mit szeretek annyira, de ég és föld volt a külömbség köztük. Vissza mosolygott rám, majd lehajolt, hogy megcsókoljon.

Azt hiszem ez volt a legjobb pillanat, hogy találkozzunk. Boldog voltam, szinte ragyogtam, mikor megláttak. Csak a vak nem veszi észre, hogy mennyire szerelmesek vagyunk, hogy sugárzik rólunk a rajongás a másik iránt.

Volt bennem elégtétel, hiszen az elmúlt két évben most látott először férfi társaságában. Tetszett az arckifejezése, a reakciói, a hangja 🙂 Megdöbbent, na! VÉGRE!

De valahogy még sem érdekelt annyira,. mint vártam. Miért érdekelt volna annyira. Ölelt a párom, és a szemeiből sugárzott felém a szerelem 🙂