Mumus az ágy alatt

 Mindenki átélte már azt a torokszorító érzést, mikor szembe kell nézned a félelmeiddel. Mikor tudod, hogy csak is így teheted túl magad az önmarcangoláson, a kombináláson és önpusztításon, mely időről-időre elharalmasodik rajtad. Olyan érzés, mint mikor gyerekkerunkban azzal ijesztegettek minket, hogy szörny van az ágy alatt. Sokáig nem mertél elaludni, forgolódtál, égve hagytad a vilanyt, hogy ne érezd magad egyedül. Míg végül eleged lesz az állandó félelemből, s elhatározod, kideríted, igazat mondtak e a társaid, valóban ott van e a szörny az ágyad alatt. Mély levegőt veszel, lassan lekúszol az ágy mellé, s egy hirtelen rántással, akár a ragtapaszt, felrántod a plédet és a lepedőt. Visszafojtott levegődet, mely már majd össze roppantja a tüdejedet, lassan kiengeded. Semmi sincs az ágy alatt, néhány koszos ruha és papírzsepkendőn kívül. Csak ülsz a földön, meredsz magad elé, s el sem hiszed, hogy eddig csak egy árnyéktól, s a saját képzeleted termékeitől rettegtél, rá hárítottál mindent, most pedig kiderül, hogy alaptalan. Sírni tudnál a megkönnyebüléstől.

Ezen estem át tegnap Szembe néztem az egyik Mumusommal. Még pedig Judittal. Tudom, hogy már többször írtam, hogy összefutottam vele, de az vagy a távolból volt, vagy nagyon futólag, s minduntalanaz utálat, a bizalmatlanság, vagy a kíváncsiság hajtott bennünket arra, hogy olykor-olykor egymás felé tekingessünk. Igazából tegnap nem számítottam arra, hogy találkozom vele. Sűrűn látom ugyan a nagy bolt kirakatán át, a lépcsőn ülve, mikor elsétál, de az megvn vagy harminc méter. De a tegnapi más volt. Sétáltam vissza a belvárosi önyvesboltból a Várkerületen. Felkészületlenül ért a dolog, de ösztönösen reagáltam. Felnéztem és megpillantottam, hogy jön velem szembe. Talán ő is megijedt, mert ugyan úgy, mint én, egy pillanatra lesütötte a pilláit. Ám, mikor egymás mellé értünk, én újra rá néztem és zsigerből jövő mosollyal köszöntöttem, s igyekeztem barátságosan az arcába nézni. Visszaköszönt, hangja nagyon vékony volt, kicsit meg is döbbentem rajta. Arca sápadt, bőre, kusza haja és szeme fénytelen, orra piros, szemei karikásak. Talán beteg, gondoltam akkor. Vagy kifáradt, hiszen elköltöznek egy másik lakásba. Csak harmadik lehetőségként merült fel bennem, hogy összekaptak, de ezt el is vetettem, hiszen együtt ruháztak be egy új otthonba, akkor pedig ugyebár jól meg kell lennie egy párnak. Nyílván az első gondolat volt helytálló, mégpedig azért, mert influenza időszak van. Azért némi diadalt éreztem. Végül is jólérzem mostanában az bőrömben, csinos vagyok, egészséges, kellemes a bőröm színe, ápolom magam. Szegény pedig angyon le volt strapálva. De érthető, ha ötig dolgoznak és későig csomagolnak.

Minden esetre büszke voltam magamra, hogy nem fordultam el, hanem köszöntem. Szeme néztem az ágy alatt megbúvó szörnyeteggel, s kiderült, hogy nincs is ott. Nem haragszom, nem érzem magam többnek, aranyos, de semmi egyedi, semmi feltűnő, semmi nem fogott meg benne. Még mindig az merül fel bennem ilyenkor, amit apm mondott másfél éve. “Az a lány olyan, mint Gábor, csak nőben. Szürke és jelentéktelen.”

Már csak egy Mumussal kell szembe néznem. ami hamarosan bekövetkezik. Hamarosan felkeres. Apám találkozott vele, az autónk kapcsán, ugyan is ismét koccantunk. Belém jöttek a hipermarket parkolójában.

Innen jöt a költözés, a fáradság, s még Gábor mondta apunak, hogy hamarosan megkeres a találkozó miatt. Nem félek. Tudom, hogy csak úgy zárhatom le a multam, és szabadulhatok meg minden fájdalomtól és félelemtől, ha szembe nézek a saját félelmeimmel. 

Azért fontos mindez, azért foglalkoztat, mert még sokmindent nem értek. Mikor szakítottunk (mindennek ma van a két éves évfordulója!) ott maradtam szerelmesen, összetörten, nőiességemben, emberségemben megalázva, értetlenül, hogy mindez miért történt meg. Néhny dologra még keresem a választ. Ha beszélgetünk, mint két ismerős, talán vele is le tudom békében zárni a dolgot.