(Élet a pasin túl) Lépések egy stresszmentesebb élethez

 A szerelem nem múlik el olyan gyorsan. Ez tény. Még akkor sem, ha a másik fél már nem viszonozza. Erre ma jöttem rá. Viszont nehéz volt feldolgozni. Sokszor elsírtam magam. Tudom, hogy Gábor nem vet igazán komolyan. Hiszen majdnem 10 év volt köztünk. A végén már nagyon kiütközött rajtunk. Olyan volt, mintha egy kétlábon járó menedzserkalkulátorral jártam volna.

Ma közel voltam az idegösszeomláshoz, de nagybátyám és leendő nagynéném kihúzott a gödörből. Sírógörcs, vacogás…stb. Aztán jött a telefonhívás Tamitól, az egyik barátnőmtől, hogy volna e kedvem bulizni. Jól esett, hogy gondolt rám. És jól is fog jönni a kikapcsolódás. Kitáncolom magamból a fájdalmamat. Pasizni egyenlőre még nem akarok. Képtelen volnék még csókolózni valakivel, nem hogy lefeküdjek. Kell egy kis idő, míg begyógyulnak a sebeim. De a kapcsolat le van zárva. Szabad vagyok. De akkor miért nem érzem magam megkönnyebbülve?

  Pár hete jegeltük a kapcsolatunkat a barátommal. Másfél éve jártunk. De valahogy a munka sokkal fontosabbá vált, mint én. Kezdett hanyagolni. Ezt egyetlen nő sem bírja elviselni hosszú távon. Vagy, aki igen, az mazohista.

Tehát jobbnak láttam, ha felfüggesztjük a dolgot. Tudtam, hogy fájdalmas lesz, négyszer veselkedtem neki, mire végre ki tudtam mondani. Bele egyezett. Másnap már nem aludt nálam. Az első pár nap szörnyű volt. Mindenen elsírtam magam. Szüleim alig győztek helyre rakni. Azt mondták kezdjek újra foglalkozni magammal. Nehéz volt. Igazábol nem akartam emberek közé sem menni. Úgy éreztem, kitéptem magamból valamit a saját kezemmel. De ma már jól vagyok. Újra talákozom a barátaimmal, többet törődöm a külsőmmel, konditerembe járok. Anyám szerint kezd visszatérni az igazi énem. Életvidámabb vagyok. A kapcsolatunk utolsó fél évében már boldogtalan voltam, elnyomva éreztem magam. De mégis hiányzik a barátom. Nem az akivé vált, hanem akit megismertem.

De az élet megy tovább. Erről az utóbbi két és fél hétben sikerült meggyőznöm magam!